Kis nosztalgiaebéd Aranyhaléknál

Feldobta a net, valami üzenet, hír, hirdetés formájában, és meg bután néztem magam elé, hogy hopp, mikor is voltam én az Aranyhalban? Hát, van annak már egy jó ideje De milyen hülye dolog, nem? Megnősz, nagy leszel, aztán elhagysz mindent, nem jársz már oda Mert miért? Messze van? Van a fenét. Fel kell ülni egy buszra. Tehát betoppanék, adjon Isten, fogadj Isten, senki a térben, hát, mi történt, meglátták az ablakból, hogy jövök és elmenekültek? Aztán ott szerencsétlenkedtem, később kijött egy hölgy a konyha felől, ő is meglepődött, én is, de megegyeztünk, hogy leülök és enni fogok. Amúgy tényleg, kedves, barátságos itt mindenki, mint a jó nosztalgiában. Régen minden szebb és jobb volt. Nézem a falon a képeket, a hely már több mint 65 éve áll itt. Én még idősebb vagyok, kb. 65 éve járok ide. Csak mostanában nem. Hát mit rendelsz egy magyaros étteremben, ha egyedül vagy vendég és közben beszélgetsz a pincérekkel? Úgy van, eltaláltad húslevest és nagy bécsiszeletet, uborkasalátát, meg nyilván Bernard sört, mert hálIstennek az van csapolva. Igazán jóllaktam, kajával, múlttal, jót cseverésztünk, fizettem 12198 forintot, elköszöntem, kisétáltam a napfényre, visszanéztem, a nő megállt az utcán, a nevemet kiáltotta, kérdezte, hogy én vagyok-e az, én meg visszanéztem, láttam a felhők mögött a 3-4 évtizeddel ezelőtti szép vonalait, a légies alakját, a nevét kiáltottam, és elzáporoztuk egymást suta kis kérdésekkel mosolyogva sok időn át, aztán elköszöntünk, és elmentem haza. A napfényes délutánok így hullanak lassan az őszbe.