Életmentés

De mit mondana a teve, ha többhavi étlen-szomjan bolyongás után a Szaharából hirtelen egy norvég fjord csobogó, hidegvízű patakjához érne és az zárva lenne? Nyilván azt, amit én, hogy azt a jó édes örömlány szülőjét ennek a világnak... na, de mit mondana a teve, ha a bezárt ajtó mögül mégis csak kiszólna valaki, hogy jöjjön, kerüljön csak beljebb! Nyilván azt, amit én, hogy instállom, csókulom a kezsitlábát a kisasszonkának, legyen meg a jóegéssíge még a drága családjának is, meg aranyeső a szíp kis házra! Mert órákon keresztül felizzadva magamat a hegyre, éppen zárásra kerültem oda. A nyelvem szárazon a szájpadlásomra tapadt. Ez az áldásnő pedig megértette a kínt, persze, nem baj, ha már bezárt, mivel szolgálhat, visszakapcsolja a pénztárgépet is, ha kell a kávéfőzőt is, jaj, de az aduász... a csapolt, jéghideg Bernard!! Kérdeztem is, hogy szomjanhaltam és ez már a Mennyország? Hát, az volt... az életemet köszönöm neki, csodás volt, mekkora élmény! És ezt nevezem kiszolgálásnak, vendéglátásnak. Próbáltam is a magam szerény eszközeivel megköszönni, ahogy tudtam. Valaha ennek a kilátónak az alsó szintje egy étterem volt, hej, szép kamaszkoromban itt kértem lángoló rablóhúst, lekapcsolták a villanyt, úgy hozták ki a lángba borult kis kardot, emlékszem, mindenki tapsolt... hehehe.. és 20 forint volt ez a bizonyos luxusebéd. De ma a Bernard ezt is überelte, nagyon szép emléket hagyva maga után. Köszönöm utólag is!