Elfogadhatatlan

Na, ott lesz nekem a kávém! - mondtam magamban, ahogy ma átnéztem a Margit körúton a túloldalra, szép, nagy, csábító Lipóti pékség áll a Frankel Leó utca sarkán. Átsétálva és belépve, a valóság azért olykor eléggé kiábrándító... a pultos lány valami nénin berzenkedett éppen, hogy az mit akar itt, döntse már el! Én meg néztem rá, hogy de mi közöm van nekem ehhez? Miért, mi kell? Nos, innék egy kávét... Milyent? Presszót, rövidet, feketét. Jó, lesz más? Talán egy sütemény... meg egy kis innivaló. El lehet venni, ott van. A választott mignonomat bevágta egy zacskóba. Itt enném meg. Hát aztán egye. Egészen útszéli volt a kommunikáció, a sűrűn tetovált lány vagy nagyon unta már a vendégeket, a munkahelyét, vagy eleve ilyen természettel áldotta meg a sors, de kellemetlen volt az ottlét, az biztos. Kérdeztem, hogy szalvéta van? Nincs! Itt van papírtölő, ha nagyon kell. A mignonos zacskómart úgy kaptam meg, "ha előbb kifizeti!" Te jó ég, miért, úgy nézek ki, mint aki nem fog fizetni?? Az asztalok ragacsos koszosak... az ülőkék is morzsásak,,. a süteményes pultban egy rakás összetört sütemény. Mintha valami borsodi romafalu helyi kocsmájában lennék, olyan volt az egész. Két roma lány, meg valami maffiózószerű pasi, aki igencsak üzletileg telefonált nagyhangon és közben le-fel sétált. Néha úgy néztek rám megvetően, hogy mit keres ez itt még? A mignon teljesen kiszáradt volt, a papír elválaszthatatlanul beleragadt a süteménybe... a gyári multivitamin ital legalább olyan volt, mint bárhol máshol. Iszonyat barátságtalan egy hely.