Rendben, ide ülök, van ez a bizonyos vietnami ültetés. . . az étlap csak egy lap, hamar átnézi az ember, és várakozásteljesen néztem a pult felé. A fiú, aki fogadott és helyet mutatott, közben elment. Talán sétálni, vásárolni, dohányozni, nem tudom. Olyan 20-30 perc múlva már csak piszkálni kezdett a kíváncsiság, hogy mit rontottam el? A pultban áll vagy 5 lány és két fiú, vendég alig, talán oda kéne menni a pulthoz? Vagy QR-kóddal, telefonnal rendelni? Hát, szégyen ide, szégyen oda, csak odakullogtam, hogy mi a baj velem? Mit tudok rosszul? Jaj, hát miért nem rendeltem. . . azt hitték, rendeltem a kollégától. De a kolléga elment, nincs itt, hogyan rendeltem volna? Elnézést kértek, valaki odajött, rendeltem, és viszonylag hamar meg is kaptam a pho-t marhahússal, hozzá fokhagyma, citrom, de se csíra, se erőspaprika. . . nem baj, hát legyünk túl rajta így. Megettem a nagyrészét, a közepesnél jobb pho, de vannak jobbak is. A másodiknak kért bun tészta Hanoi módra jött, a tészta egyszerűen jéghideg, nem kihűlt, hanem konkrétan majdnem fagyott, a sertéshús gombóckák, falatkák viszont langyosak, azzal melegítgettem a tésztát. Az evőeszköz-elhelyezés gyalázatos, de már nem hoztam szóba, erősen eltörölgettem szalvétával. Megettem a nem túl jó, de nem is rossz másodikat, gondoltam, kimegyek a mosdóba. . . rövid kinttartózkodás, egy-két perc, visszajöttem és valaki ült a helyemen. Hitetlenkedve tárogattam a kezem, hogy ez mi, miért van ez, két felszolgáló odajött, én fel voltam háborodva, mi az, hogy pont ide ültettek valakit, amikor még ettem, hát azt hitték, elmentem. Hogy mentem volna el, itt a kabátom, mindenem, meg még nem is fizetem. Miért, kérek még valamit inni? Hogy mit? Itt, állva? ? ? Teljesen felháborodva mentem a kasszához, dühöngve fizettem. Nem hatotta meg őket. Ennyire senki vagyok? Láthatatlan? 7000 forintért?
