Na végre egy cuki élmény

Gondoltam, berontok enni valamit. Mert itt még nem voltam. Aztán milyen az élet, a nagy forgalmas Szent István körúton, közvetlenül a Nyugati mellett sivár, üres kongás, én voltam az egyetlen vendég végig, amíg ott tartózkodtam. Pedig ez a hely jobbat érdemelne. Nagyon kis arany volt a lány, aki a recepcióféle pultban állt, (recepció? egy vietnami, ázsiai étteremben?) magyarul nem, de bűbájosan beszélt angolul, a legjobban mindig azok értik meg egymást, akik nem angol anyanyelvűek, csak valamicskét gagyarásznak, mint mi ott ketten. Imádtam, na. Pad thait kértem marhahússal. Készült valahol a konyhában. Közben fecserésztünk, mindenféléről, az étterem korábbi mivoltáról, aztán arról, hogy már minden vietnami étterem kínai, meg japán, meg thai is egyben, de ők vietnamiak, meg a főnök is az, meg a vallásról csacsogtunk, hogy minden vietnami étteremben szokott lenni kis házioltár, de itt még nincs, csak a kezdeménye, némi gyümölcs felajánlva, meg pár kis Buddha-szobor, én meg mondtam, hogy régen itt egy korlátlan fogyasztást hirdető kis étterem volt, és ez volt az a híres hely, ahol kiírták, hogy koszos munkaruhában nen lehet bejönni ebédelni. Sajtóbotrány is lett. Egyébként jogos is volt, igaza volt az étteremnek. Na, hát készen lett a tál kajám, őszintén egész jó volt, próbáltam nem tele szájjal beszélgetni, szüneteltünk. Finom evés után kis gyorstalpalót tartottam, hogy mi itt európai szokás szerint hogyan tálalunk, hová tesszük az italokat, hová a salátát, meg mi újság az evőeszközökkel. A végén, amikor búcsúzni kellett, próbáltam szervízdíj, borravaló, bármi címén emelni a tétet, nem akarta, nem lehet. Így aztán távoztam. De nem bírom én már ezt az életmódot. Mások napi nyolcat esznek évek óta minden nap, és az ország különböző pontjain, én kettőnél többet nem tudok naponta enni, vége, lemaradok, de már pszichológus segítségéért fogok folyamodni.