A pultban az ember ingerlékeny, mi valamit inni szeretnénk, dühösen mondja, hogy ez sincs, az sincs meg amaz sincs, legfeljebb bort tud adni. Jó, hát akkor legyen bor. Én egy pohár rose-t kértem, nejem száraz fehéret. Megkaptuk, leültünk. A másik három vendég a pultnál felajzottan zajos volt, tűrtük. Jött egy szállóvendég, valami idős spanyol hölgy, az huzigálta maga után a gurulós bőröndjét, aztán soknyelvű vitába keveredett a háziakkal, a pultossal, meg egy előkerült testes hölggyel, aki akcentussal beszélt magyarul, némi ordibálás után a spanyol utazó mégis visszahúzódott csomagostól a liftbe és elment valahová, fel vagy le. A három zajos is fizetett és elment. Mintha csend lett volna, ültünk, ittunk, a foteles félhomályban. Aztán végighallgattunk egy olyan káromkodássorozatot, ami félvad hegyipásztoroknak is becsületére vált volna, a pasi kitört, hogy itt voltak a rohadt tiszások, hogy ő kiszolgált hetvenet is, pedig szájba kellett volna őket (kisípol, kisípol. . ) az akcentusos nő meg egyetlen mondatba hosszú képes volt belesüríteni 3-4 hím örökítőanyagot, és még sokkal több anyagátviteli élettani tevékenységet, hööjj, míg a pasi egyszer csak azt nem mondta, hogy kicsit halkabban, vendégek is vannak. . . hát istenem, biztos van valami új konzervatív vendéglátásipari akadémia, ahol így tanítják. Sürgősen fizettünk kereken 1000 forintot a két borért, aztán escape.
