Na, és egyszer csak valaki exhumálódott a mélyből, feljött egy kínai nő, és egy kicsit türelmetlenül meginterjúvolt, hogy mit szeretnék. Mondtam, hogy először kezet mosni. Na, az lent van. meredek lépcső le, kéz mos, vissza fel. A kínálat nem valami vonzó, nagyon-nagyon szűk keresztmetszet, nincs tészta, nincs krumpli, nincs tojásos rizs, sima rizs van, kell vagy nem? A kevéske tárolóedényben a pultban meg van osztva, két-két féle étel került egybe, arra lehet mutogatni. Csirkét gondoltam ki, így ránézésre. Italt, mordult rám a nő. Persze, persze, bocsánat. . . választottam egy teát. Szalvéta van? Lent van, kiáltotta. Én elhallgattam és néztem rá, hogy mit kiabál. . . erre még hangosabban rám kiáltott, mint a vélt hülyékkel szokott a proli járókelő, hogy lent van szalvéta, a kiejtést nem tudom leírni. Jó, hát akkor lent. . . fizettem, lementem. Emlegettem még valami savanyúságot, elment a füle mellett. Nem erőltettem. Viszont a lépcső előtt anyaian odaugrott és elfektette a teásflakonomat, hogy el ne dőljön. Ez egy kis pozitívum, talán. Amúgy vacak pince, csak kínai srácok ültek benne három asztalnál külön és valamennyien a telefonjukat nézték. Az egyik valami tréfás kínai videókat nézhetett, a hangok alapján. A kaja említésre sem méltó, semmilyen, de ehető. Első látogatásom volt itt és egyben az utolsó is.
