Egyszer csak fölém kerekedett és lenyűgözött

Kissé bizalmatlanul közelítettem a helyhez, ugyan már, mi ez, kikiürítik a Hold utcai csarnokot, aztán mindenféle világító izéket tesznek bele, na, azért én meg még fizessek is... de azért a kíváncsiság nem nagyon hagyja nyugodni az embert. Igen, aki véletlenül olvasná ezt, eltalálta... persze, hogy bementem. A csarnok klasszikus szerkezete megvan, a földszinten lehet körbejárni, meg az emeleten. Kb. a sötétben, de kellemes bolyongás ez. Itt-ott vannak bizonyos látványosságok, egy-egy fényhatás bevonzza az embert, mint éjszakai rovarokat a lámpa a nyitott ablakon. Sokszor nem állandó a kép, hanem változik, színesedik, felgyullad, majd elhalványul, más színben jelenik meg... ilyesmit nem lehet leírni, ezt látni kell. Meg lefényképezni is csak alig-alig lehet, nem adja vissza sehogy, a benne való jelenlét számít, a köröskörbe tapasztalat. Szóval, végigcsodálkozgattam a földszintet, különböző ismert és nem annyira ismert művészek munkáit, Azután az emelet... a volt vásárcsarnok légterének jelentős részét egy hihetetlenül nagy fényhenger növi tele, Változik, hullámzik, muzsikál a világ. És bele is lehet jutni. Van egy kisajtó, egy zsilip, ahol bemehetsz a belsejébe... és aztán megszűnik a külvilág. Ezoterikus zene vesz körül, a fények és hangok csak úgy örvénylenek a térben, leülhetsz, lefekhetsz a tükörpadlóra és csak utazol, utazol, utazol tova... ezt nem lehet elmesélni, ezt át kell élni. Nincs más megközelítés. Bevallom, akármeddig elringatóztam volna ebbe az álomvilágba. Túlúszni a Földön, testetlenül lebegni a semmiben, nincsenek rá megfelelő szavak...