LÁTHATÓVÁ TETT GONDOLATOK

Az immár 130 éve a kortárs képzőművészeti és társművészeti alkotásokat bemutató Műcsarnok 2014. január 1-től a Magyar Művészeti Akadémia, az MMA tulajdonába került. Rémlik, hogy ez a tulajdonosváltás sem maradt ellenérzések nélkül, miként magának az MMA-nak a működését is érték éles kritikák. Ezek a sokszor rosszízű felhangok azonban a szervezet jelenlegi vezetőinek működése nyomán elcsitultak, lehet a munkára koncentrálni.
Évek óta nem voltam a Műcsarnokban, most viszont két kiállításuk is kellő vonzerővel bírt, hogy megtekintésükre elutazzak a fővárosba, és rég nem látott barátnőmmel együtt nézhessük meg ezeket. Ám van még ezekkel egy időben másik két tárlat is a házban, amelyekre már sem időnk, sem erőnk nem maradt. A pénztárnál bennünk is felmerült a gondolat, hogy itt talán nem az állami múzeumokban érvényes kedvezmények érvényesek, hiszen az intézmény tulajdonosa az MMA. De itt is a szokásos kedvezménnyel mehettem be. Jogosnak tűnik, ha azt vélelmezzük, hogy az MMA és intézménye működésének költségeit nagyrészt a központi költségvetés támogatása fedezi. Megnyugtatásul állíthatom, hogy amit most a Műcsarnokban láttunk, szakmailag alátámasztja a közfinanszírozás jogosságát.
Mert mit is láttunk? Elsőként Péreli Zsuzsa, a hazai kárpitművészet kiemelkedő alakja Túl a láthatón címmel bemutatott gyűjteményes kiállítását néztük meg, közben a gyönyörűségtől egyik ámulatból a másikba esve. Korosztályom képzőművészet, iparművészetek iránt érdeklődő tagjai régóta ismerik a művész nevét, de legfeljebb egy-egy munkáját láttuk eddig. Itt viszont több termen át jelenítik meg a kortárs falikárpit-művészet alapvetését, amely messze-messze túlmutat a köznapi faliszőnyeg-műfaj díszítő funkcióján. Nagyon finoman hangolt, de nagyon intelligensen elővezetett társadalom-rajz, sőt -kritika is helyet kap a színes fonalakból szőtt képeken. Akit érdekel, október 19-ig még elmehet, megnézheti.
A másik aktuális tárlat már csak ezen a hétvégén várja az érdeklődőket, ez a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon Nem helyettesíthető tárgyak mottóval összerendezett hatalmas anyaga az elmúlt öt év kortárs művészeti terméséből. Ekkora merítésbe talán óhatatlanul kerülnek be vitatható értékű furcsaságok, nem annyira képzőművészeti alkotások, inkább installációk is, de a kiállítás szakavatott kurátorai biztos jobban értik ezt a világot, mint én. Személy szerint engem főként az érdekelt, hogy miként állják meg ebben az országos seregszemlében a szűkebb hazámhoz tartozó Szolnoki Művésztelep alkotóinak munkái a helyüket. Nos, Szabó György szobrászművész Időkerekei itt is kiforogják maguknak az elismerést, és ezt elfogultság nélkül állíthatom, holott elfogult vagyok az alkotásaival szemben...
Művészeti oldalról tehát minden OK a Műcsarnokban, most már csak olyan nevetséges kicsinységekkel kellene megküzdeniük, mint hogy a mozgássérültek mozgását segítő liftet ne csak kezelővel lehessen használni, és akkor is ne csak egy személy szállhasson be utasként. És a mozgássérültek bejáratáról már az előtt illene feltűnően tájékoztatni, mielőtt megmássza a lépcsőt a szerencsétlen...