Műcsarnok Budapest

Ezek a sokszor rosszízű felhangok azonban a szervezet jelenlegi vezetőinek működése nyomán elcsitultak, lehet a munkára koncentrálni. Évek óta nem voltam a Műcsarnokban, most viszont két kiállításuk is kellő vonzerővel bírt, hogy megtekintésükre elutazzak a fővárosba, és rég nem látott barátnőmmel együtt nézhessük meg ezeket. Ám van még ezekkel egy időben másik két tárlat is a házban, amelyekre már sem időnk, sem erőnk nem maradt. A pénztárnál bennünk is felmerült a gondolat, hogy itt talán nem az állami múzeumokban érvényes kedvezmények érvényesek, hiszen az intézmény tulajdonosa az MMA. De itt is a szokásos kedvezménnyel mehettem be. Jogosnak tűnik, ha azt vélelmezzük, hogy az MMA és intézménye működésének költségeit nagyrészt a központi költségvetés támogatása fedezi. Megnyugtatásul állíthatom, hogy amit most a Műcsarnokban láttunk, szakmailag alátámasztja a közfinanszírozás jogosságát. Mert mit is láttunk? Elsőként Péreli Zsuzsa, a hazai kárpitművészet kiemelkedő alakja Túl a láthatón címmel bemutatott gyűjteményes kiállítását néztük meg, közben a gyönyörűségtől egyik ámulatból a másikba esve. Korosztályom képzőművészet, iparművészetek iránt érdeklődő tagjai régóta ismerik a művész nevét, de legfeljebb egy-egy munkáját láttuk eddig. Itt viszont több termen át jelenítik meg a kortárs falikárpit-művészet alapvetését, amely messze-messze túlmutat a köznapi faliszőnyeg-műfaj díszítő funkcióján. Nagyon finoman hangolt, de nagyon intelligensen elővezetett társadalom-rajz, sőt -kritika is helyet kap a színes fonalakból szőtt képeken. Akit érdekel, október 19-ig még elmehet, megnézheti. A másik aktuális tárlat már csak ezen a hétvégén várja az érdeklődőket, ez a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon Nem helyettesíthető tárgyak mottóval összerendezett hatalmas anyaga az elmúlt öt év kortárs művészeti terméséből. Ekkora merítésbe talán óhatatlanul kerülnek be vitatható értékű furcsaságok, nem annyira képzőművészeti alkotások, inkább installációk is, de a kiállítás szakavatott kurátorai biztos jobban értik ezt a világot, mint én. Személy szerint engem főként az érdekelt, hogy miként állják meg ebben az országos seregszemlében a szűkebb hazámhoz tartozó Szolnoki Művésztelep alkotóinak munkái a helyüket. Nos, Szabó György szobrászművész Időkerekei itt is kiforogják maguknak az elismerést, és ezt elfogultság nélkül állíthatom, holott elfogult vagyok az alkotásaival szemben. . . Művészeti oldalról tehát minden OK a Műcsarnokban, most már csak olyan nevetséges kicsinységekkel kellene megküzdeniük, mint hogy a mozgássérültek mozgását segítő liftet ne csak kezelővel lehessen használni, és akkor is ne csak egy személy szállhasson be utasként. És a mozgássérültek bejáratáról már az előtt illene feltűnően tájékoztatni, mielőtt megmássza a lépcsőt a szerencsétlen. . .

A Hősök terén, míg az egyik oldalon lévő Szépművészeti Múzeum a régi korok, művészetek letűnt évszázadainak csarnoka, addig a Műcsarnok inkább a mához közelebb álló idők tárlatait engedi be. Megint fel van állványozva, az szépséges oszlopzatát nem láthatjuk, de remélem, hanem előkerül a ponyva alól újra. Meglepő, hogy a pénztárnál óvatos érdeklődésemre, hogy a veterán aggoknak van-e potya szabadjegy, azt a választ adták, hogy nem, ez nem állami intézmény. . a Műcsarnok magánmúzeum? (? ? ? ) Na, megvettem a jegyet, persze. És rögtön az elején: minden fillért megért! ! Kijelentem, hogy csak a Martin Paar nevével jegyzett fotókiállítás (Strand az egész világ, Life's a Beach) akkora nagy élmény, hogy többször ennyit is kifizettem volna érte szívesen! Pedig csak két teremnyi, de hatalmas! Mindinféle tengerpartokon, az USA-ban, Szlovéniában, Britanniában, a Baltikumban, Brazíliában, Argentínában stb. készül pillanatképek, nem beállítottak, az élet múló pillanatai, amik annyira, de annyira, d annyira jellemzőek az adott ország lakosságára, hogy néha felnyerítettem. Szerintem akárhányszor megnézhető. Ami a szociográfián is túl benne van, az a hihetetlenül intelligens humor, ami csak keveseknek sajátja. A többi teremben előadott iparművészet is elég látványos felhozatal, de akármilyen szép, alákerült értékében a kicsi fotókiállításnak. Bent a múzeumban, az alagsorban van egy kávézó, meg egy ruhatár, a két nő fetrengve unatkozott ott lent dolog híján. Ezért hát ittam egy almalevet, hogy történjen ott is valami.

Amúgy fényképezni sem lehetett és ezt a teremőrök igen akkurátusan figyelték is. Mondjuk véleményem szerint nem is volt nagyon mit fényképezni. A másik bemutató témája Klein Rudolf zsidó temetőkről készült fotókiállítása volt. Ez azért volt számomra különösen érdekes, mert én is temetőket fényképezek, persze csak hobbiból, és ezen belül a régiségük, sokszor az elhagyatottságuk, természettel való "összenövésük" okán különösen érdekesek a régi zsidó temetők. Persze én mindezt nem szupermasinával és nem szponzori pénzekből teszem és nem is kiállításokra készülök. Sok szép fotó volt, amelyek fényképezés-technikai és fotóművészeti szempontból nem képviseltek kiemelt értéket, nem úm. art-fotók voltak, hanem esztétikus tájképek. Nekem meg hasznos forrásgyűjtés, hogy hol vannak még érdekes temetők, ahová majd én is elmehetek fotózni. A kombinált jegy 1900 Ft-ba került. Nem kevés.

Pl. derékig érő koszos vizből egy rozsdás varrógéppel a vállán menekülő fáradt, öreg ember szeméből árad az öröm, elégedettség ül az arcán, hiszen megmenekit egy neki fontos tárgyat. Mondanom sem kell, megkönnyeztem. És még sok-sok hasonló képet. Számomra egy életre szóló emlék marad ez a kiállítás. Hálás vagyok, hogy ott lehettem. Nagyon ajánlom mindenkinek ez a kiállító helyet, hiszen mindig valami csoda történik itt. Köszönöm, hogy leírhattam. Sok-sok csodát kívánok. Üdvözlettel: Gabimama