Postamúzeum Budapest

Olyan emlékeket gyűjtöttek itt össze, amelyek a mai fiatal generáció számára már nem is igen értelmezhetőek, hiszen az ő életükben a papíralapú levélírás, a postára "járás", a távirat feladás, a hagyományos "vonalas" telefonálás, a telefonközpont, a Morze távírás már teljesen értelmezhetetlen fogalmak és tevékenységek. Az idősek számára nosztalgikus időutazás, emlékidézés. Számomra sok érdekességet rejtett a múzeum, ráadásul a muzeológus hölgy végig is vezetett, sok értékes információval látott el. A postás járművek, a régi telefonközpont és a 100 éves postahivatal is nagyon tetszett, nemkülönben a Horthy Miklós részére készített különlegesen míves telefonkészülék. A felnőtt belépő ára 1500 Ft. Ami itt látható, az már valóban a történelem, pedig döntően a XIX-XX. századot mutatják be.

. . " és így jutottam el a Postamúzeumba. Van több más Postamúzeum is az országban, de ez a főhely. A környék is csudaszép, tényleg csupa palota, itt kamaszodtam egykor. A portán rányitottam a kapus nyugalmára, kitárta az ajtót és olyan dögletes, sűrű dohányszag csapott ki, mint egy munkásszálló társalgójából a 60-as években. Mellette 5 méterrel egy tábla, hogy tilos az épület terültén bárhol dohányozni. Hmmm. Na, ez nem illett bele a képbe, de nem szegte kedvem. Mondta a dohánygyári kapus, hogy menjek fel lifttel a második emeletre, ott lesz az, amit keresek. A ház amúgy csodaszép. A lift viszont nem járt, csak az első emeltig. Többször megpróbáltam, a másodikra nem reagált. Hát lementem-felmentem, kiszálltam, na jó, akkor majd gyalog. . . de nem vezetett lépcsőház az első emeletről a másodikra. Még ilyent! Visszamentem a dohányapóhoz, hogy ilyenkor mi van? Mondta, hogy biztos kikapcsolták a második emeletet. . . szép kis fogadtatás, mondhatom! A fazon elkalauzolt az udvar végibe, van ott egy cselédlépcső, menjek azon. És tényleg, az felvitt a legmagasabbra, csak közben kifújtam a tüdömből a maradék gázokat is. Magas emeletek ezek. Lihegve megérkeztem, és tényleg vidám, barátságos közeg fogadott. Mondták, üljek le, pihegjem ki magam, aztán beszéljek. . . megállapodtunk a belépőmről, hát beléptem. A hölgy nagyon kedves volt, biztatott, hogy csak érezzem jól magam, kérdezek bátran, közben megjött még egy kedves férfi is, noszogatott, hogy csak üljek be ökörködni az antik postásautóba, majd ő csinál rólam képeket, És tényleg. A hölgy székekre mászott, hogy felkapcsolgasson nekem bizonyos plusz villanyokat, hogy jobban fényképezhessek, én meg élveztem a társaságot nagyon! Elbeszélgettünk a megélt múltról, a szakma múltjáról, jelenéről, megcsodáltam a járműveket, telefonos kapcsolótáblákat, a kiépített csőpostát, lehet morzézni, egyenruhákat nézni, ősi postaládákat, egyéb eszközöket. nem túlzok, igazán érdekes volt. Meg hát milyen sokat hozzátesz itt is az emberi tényező!