Önmagáért kiált a szobor

Azt írtam, hogy önmagáért kiált, maga a szobor, maga a látvány, de ez az ember, akiről szól az emlékmű nem önmagáért kiáltott, hanem másokért. Abban a korban, amikor üldözött emberekért a politikusok és az egyházak nem, hogy kiálltak volna, de még dörzsölték is örömükben a kezüket örömükben, egy magyar gróf a pozsonyi parlamentben szembeszegült az aljas többség akaratával. Egyedül maradt ezzel. Később meghurcolták, elítélték, a fasiszták szemében is tüske volt, meg a bejövő kommunisták szemében is. Abszolút csapda. Emberi helytállás. A szobor: egy gróf mezítláb, hidegben, dühöngő szélben. Azaz, a történelemben. Börtön, munkatábor, kilátástalanság. Ez az ember az igazi szentek közé tartozik, nem bánatos képpel hülyeségeket beszélt, hanem tett valamit, maradandót, emlékezeteset. És meg is lakolt érte. Emlékezzünk rá, ha erre járunk! A nagyon kevesek közé tartozott küzülünk! Egyébként Nagy János felvidéki szobrász alkotása.