Az én életem értelme-rövidebben:férjem-felelőtlenül beajánlotta,hogy most aztán kiehetem a vagyonából. . . . Beültünk. Rövidesen jött a felszolgáló,aki rám nézve igen kedves ajánlást tett a különféle könnyű ételeket illetően. Férjemre tekintve ,,fajsúlyosabb"táplálékra tett ajánlatot. De mit csináljak,ha én a vaddisznót tartom a kulinális élvezetek királyának? ! Na,volt is vaddisznóban részem a későbbiekben a tányéron és a hitvesi szeretetben egyaránt. Vaddisznópörköltet kértem. A férjem,a lelki társam és egyben mindenem,rám nézett,majd a -különben ízléses-étlapra,aztán némi vakaródzás után a liba mellett döntött. Én a magam részéről az étlappal való elfoglaltságot le is tudtam,izgatottan vártam a vadat. Na,nem kellett sokáig várakoznom,mert az én vendéglátóipari végzettségű társam-immár röpke 40 éve-a veszettség jeleit kezdte produkálni,amikor meglátta azt wellness-libát,ami talán még Rubin Réka tetszését is elnyerte volna,de az övét sajnos nem. Bőségesen evett hozzá kenyeret-amit a cég sütött,s az is finom volt,akár az én disznóm. Finom,de kevés. ,,Egyszer megjavulok én-énekelte szívszaggatóan Zámbó Imre,na ezt a nótát ebben a helyzetben -az érték-arány hatására simán átkölthettük volna az,,Egyszer megvadulok én. . . "-re. A főétel hamarjában való elfogyasztása után az én jó Jánosom vérben forgó szemekkel kérdezte,hogy kívánok-e még valamit fogyasztani. Kívántam volna,mert táplálkozás terén /is/ elég kívánósra sikeredtem,azonban mégsem kívántam. Fizettünk,borravalót adtunk,a 10%-on felül,elvégre nem a pincér szabja meg az ételek adagját. Gyors és figyelmes volt a kiszolgálás patika-tiszta minden,az én lelkiismeretem is az,mert az igazat írtam.
