Berzsenyi Dániel Emlékház Nikla

Berzsenyi, érted, Berzsenyi. . . na, és hogy lemossam ezt a szégyenfoltot, vettem is az irány arrafelé. Nem volt nehéz megtalálni a Berzsenyi emlékmúzeumot, ki van táblázva a főút mellett. Van egy parkoló-bejárat is, oda beálltam, aztán a kis parkon át közeledtem a ház felé. Szép kert ez, kissé vadonhagyott, kissé gondozott is, és közben ráhangolódtam, hogy itt élt a "remete", itt sétált, itt írt. . . az ajtón van egy tábla, hogy kétszer kell csengetni. Csengettem is két harsányat. Nem túl soká nyílt az ajtó, és egy első ránézésre szimpatikus középkorú hölgy nyitotta ki belülről, beengedett, kissé szokatlan lehet a vendég, nem láttam a rutint a fogadásomban, megbeszéltük az érdeklődésemet, koromat, pedagógusságomat, egyebeket, aztán elmehettem a termekbe sétálni és elmélkedni. Közben kint a hölgy telefonált, Amúgy nagy csend volt ebben az irodalmi távlatban. Nézelődtem fotózgattam, bámultak a tárgyakat, az írott emlékeket. Néha a hölgy beszólt, a telefonba, hogy "nem, nem ment el, még mindig itt van. . . " Aztán kifelé vettem az irányt, a verőfényes őszbe, a nő ránézett a fényképezőgépemre, és leplezetlen ellenszenvvel azt mondta, hogy na, aztán reméli, hogy sehol nem jelennek meg ezek a képek. . és még csúnyábban a képembe vágta, hogy itt nem nagyon szeretik ám, ha valakik csak úgy fotózgatnak. . . vágtam a buta képet. , hogy miért, nem szabad? Kinyitotta az ajtót, félig fogta, a másik kezében a telefonját, aztán mondta. , hogy remélem, már nem jön vissza, akkor zárom az ajtót. . . és ezzel vége is lett a sohasemvolt barátságnak. Tettem egy kis kört a kertben, valami idióta helyi akarat odatelepített valami Trianon-emlékművet a csodálatos magyar költő kertjének sarkába, de az Isten szerelmére, mi köze volt Berzsenyi Dánielnek Trianonhoz? Sajnálom, hogy a végére így elrontottátok ezt kedves, szelíd, szép emléklátogatásomat, idegen senkiháziak.