Nosztalgiám tért be ide

Hát nem így nézett ki ez régen, az biztos! Az ember keresi a szemével az emléket, a jót, nyomokban találja meg. Sokévtizedes szerelemhely ez, Szeged iránt, a halászlé iránt, a lányok iránt, akikkel itt jártam, ó, meg egyáltalán... most nem olyan pont, de most is nagyon, nagyon... Ha elmegyek mellette és nem eszem itt semmit, az olyan, mintha hiába élném az életem. Bemenetem, beültem és egy nagyon szélesen mosolygós, nagyon kedves nő fogadott, étlapot adott, türelemmel várt, én meg mit nézzek itt étlapot, nem fogok itt zebrapörköltet kérni, szóval a ponty-halászlé, az lesz az! Újabb széles mosoly bátorít, és mondom, hogy kisadagot kérek, aztán majd meglátom. Ülök, behunyt szemmel szívom magamba a falakba ragadt illatát a régi nőknek, jön a kisadag ponty, egy nagy bográcsban, szép piros partedli is jár mellé, kétszer telemertem a tányéromat a varázsszerrel, jól is laktam nagyon, és még maradt is a bográcsban a felel. Ez volt a kisadag, ez 3800 forint... kinek mi baja van ezzel? Isten áldjon, sokáig állj, szegedi halászcsárda!