Odaintett magához

Masíroztam bevenni a várost a vasútállomásról, aztán egyszer csak képletesen leszólított ez a nő. A szovjet hősi emlékművet meg katonai temetőt csodáltam meg éppen, szerencsétlen szláv srácoknak idáig ért a fiatal élet, ahogy sok magyar srácnak a Don kanyarjáig, az út túloldalán meg integet ám ez lány nagyon. Egy pálmaággal. valamikor nem így hívták, hanem úgy, hogy felszabadulási emlékmű, meg nem is itt állt, hanem sokkal előkelőbb helyen, most meg lefokozták a lakóteleki többi vastaglábú szoborcsaj közé, ipari megjelenés, a dolgozó nő maga, aki a szabadságot szimbolizálva kitör a gépsorok mellől a fénybe és a forradalmat lelkesíti. Fűződő gondolatok: szóval, volt egy idő, amikor nem a here királyok, bárók és grófok voltak mindig piedesztálra emelve, hanem a dolgozó emberek, jobbágyok, munkások, marokszedő lányok, ma meg megint leváltották őket minden talapzaton a nemesi paraziták. És ezzel nem a szocializmust nosztalgiázom vissza, mert idióta egy elnyomó rendszer volt az is, csak az igazságérzetem néha megszólal a történelmi panoptikumaink láttán. Ez a lányka meg itt maradt. Elveszítette kitüntető rangját, most nem ő az ország ura, most csak egy lakótelepi szoborcsaj. De valamit mutogat, valamit kiált, oda kell menni, meg kell hallani.