Fellegekben járván

Kedves, de elég tanácstalan vidéki házaspár nézelődött a vízibástyánál, a városkapu mellett. Megkérdeztek, hogy messze van-e innen a fellegvár? Igaz, hogy erre közelebb? Hű, néztem rájuk, én, ha megkérdeztem valakit vidéken, tíz esetből nyolcszor azt válaszolták, hogy nem vagyok idevalósi! Most mondjam én is azt? Dehogy mondom, hát, szerintem erre közelebb van, de azért így is elég messze! - mutattam felfelé a hegy tetejére. Jól van akkor, akkor ők mennek, köszönik. Szívesen. Visszasétáltam a kocsihoz, közben ott kukorékolt egy tábla, hogy fellegvár erre, 7 km. Te jó ég, ezek meg gyalog voltak Na, Fittipaldi nagykanyar, csikorgó kerékkel, huss, utánuk! Alig tettek meg 200 métert, az alsó országúton szomorkodtak. Jaj, jöjjenek már, dehogy mennek gyalog, nagyon meleg van, 7 kilométer fel a lejtőn kínzás! Nagyon zavartan, szabadkozva, de beültek. Így mentem fel a fellegvárba én is. Ideje volt, nagyon régen tettem itt tiszteletemet. Sok újat nem írhat itt az ember, mert ez a panoráma leírhatatlan, és már akkor is ötös lenne, ha nem állna semmi itt a hegy tetején csak egy sámli. De van itt egy vár is, még pedig fantasztikus, hangulatos, zegzugos, többrétű, és hát meg is próbálták belül interaktívvá, érdekessé, befogadhatóbbá tenni. Az egyik emlékezetes élmény, hogy a toronybástyában, ahová az amúgy sok látogató ellenére egyedül jutottam be, találtam egy regölőst, és hát itt elnézést kérek tőle, de se énekelni, se zenélni nem tudott igazán, de bizony igyekezett és annyira kis esetlen-ügyetlen volt valahogy, hogy a kirándulás szerves részévé vált és nagyon szívesen megnyitottam a pénzt rejtegető farzsebemet neki, ha már egyszer ott próbálkozott ilyen rendületlenül! Sétáltam, élveztem a napot, a panoptikumokat, de hát nem is lehetne jobb időtöltést találni egy nyárelőn, mint ezt. Én nem tudok olyan jól mesélni, mint a képek, talán teszek ide inkább képeket.