Így aztán persze, hogy elmentem, csendes óra ebéd után, egy 4 tagú külföldi társaság eszik éppen a terem közepén, én meg szerényen a falhoz húzódom hátul. Tényleg, mi határozza meg, hogy egy teljesen üres vendéglőben hová ülsz? Nem tudom. Szóval, felszolgáló jön étlappal, én kutat, keres, magyaros hely ez, együnk valami nehezet, nemzetit, vagy könnyed ízeket kérjek? Leves az nem nagyon lesz, az látom, ha kérek egy halászlét vagy egy gulyást, akkor már nem nagyon eszem valami nagy másodikat. Hát akkor a kommersznek látszó választékból legyen a csülök! Mikor ettem én csülköt? Talán még Oszkárnál a Berzsenyi utcában. Tehát sült sertéscsülök tepsis burgonyával, zöldségekkel. Italnak meg, hát a csapokból csak Dreher folyik, viszont van békésszentandrási Ogre üvegben. Azt. Kést azonnal kicserélték, már a beszélgetés közben. Léptem kettőt, hogy csináljak helyben egy-két fotót, de vihargyorsasággal ott termett az ital és az étel is. Ezt meg hogy? ? Már készen volt? Tudták, hogy jövök? Vendég alig, azaz már senki. Vannak még csodák. Eszegetek, iszogatok, közben jönnek az ötletek pincér úr által, ilyesmihez jó lenne az ilyen kenyér is meg talán egy kis mustár is És tényleg. Fontos lábjegyzet: a pincér leteszi a mustárt az ital alá, jobbra, közben halkan megjegyzi, hogy igen, tudja, a savanyúságot balra tálaljuk, de a mártásokat jobbra, ha nem hullott el még az emlékezete. Csak néztem. . . Magyarországon ilyen a vendéglátás? Csak a legjobb éttermekben fordul elő. Csülök kívül páncélos, ropogós, belül omlós vajpuha. Faragtam kedvvel. Fogyott az Ogre is. Észrevétlenül kezdődött a beszélgetés, nem tolakodóan, csak annyira, amennyit a vendég még lazán elvisel. Mesterien. Pár mondat, aztán már éttermekről beszéltünk, a régi Gundelről, a magyar hagyományokról, az ételeink nevéről, nekem meg csak úgy tátva maradt a szám. Szindbád beszélget így Vendelinnel Huszárik csodálatos filmjében. De itt én voltam a hálás tanítvány. A főúr közben egy kis papírlapból origamit hajtogatott nekem, itt van, mutatom, csak pár mozdulat, és kész is volt. Emlékezve az étlapra, fejeljük ezt meg egy desszerttel, madártej eperzselével. . . jöjjön hát. Eszem élvezettel, referálok is, közben bejön a flódni története, én meg a homlokomra ütök a megdöbbenéstől, hogy hát persze, flódni, az is van, azt akartam kérni, csak elfelejtettem. . . Nem baj, főúr elment és egy kis műanyag dobozzal tért vissza, itt egy flódni, a cég ajándéka. Hát csak pislogtam. Tényleg vendégnek néz, tényleg kiszolgálandó úrnak, és milyen ritka tulajdonság ez! Fizetek, készpénzt fogok adni, ez lehetőséget biztosít, hogy alaposan kifejezzem külön hálámat. De mi van, te paraszt, korholtam magam, fizetni akarsz az ajándékért? Micsoda tahó. És le is intettem magam sürgősen. Főúr a fejembe látott, hozta a számlát és fontos megjegyzésekkel látta el. Igen, van benne szervízdíj, és másra nem is tartanak igényt. Aztán negatív példaként emlegetett még valami pincért, aki elfogadta az ajándék italt, plusz még külön a borravalót is. Ez egyértelmű útmutatás volt. Fizetés úgy alakult, hogy csülök a hozzávalókkal 7990, egy Ogre 1890, madártej meg 2990 Ft. Amúgy ez inkább egy külföldiekre specializálódott hely, az egyes ételek újragondolása inkább az általános elfogadottság irányába hajlik, de megtartja valahogy mégis magyaros jellegét. Pincér úr bemutatkozott, névjegyet is kaptam, hát most meg vagyok vesztegetve, hogy jó véleményt írjak? Ezt egy szóval sem emlegettem. Vagy lehet a véleményem abszolút független is, minden elfogultság nélkül? De hát ezért járunk étterembe, nem?
