Cseh Tamás szobor Budapest

kerület Újbuda Önkormányzata pályázata alapján (ekkor még épülőben volt csak a metró). A helyszínválasztás nem véletlen, hiszen a Bartók Béla úton lakott, itt is érte a halál utolsó otthonában. A szobor alternatív címe Kószáló dalnok, és a szobor valóban ilyennek is ábrázolja. Kezében elmaradhatatlan akusztikus gitárját tartja. Az arca fiatal korát idézi az énekesnek, bennem egyáltalán nem ez az arckép él róla, és az alkata is más volt, amikor láttam, szóval számomra ez a szobor egyáltalán nem emlékeztet arra a Cseh Tamásra, akit volt szerencsém többször is látni, hallgatni. A szobor lábánál a felirat alkotótársától, Bereményi Gézától vett idézet:
"Nincsen más ebben a dalban,
Nincsen más csak egy utca,
Ahol valaha laktam,
És még egy délelőtt. . . "

És helyettünk, belőlünk szólt, pont úgy, mintha mi szóltunk volna. Csak nem tudtunk. Nála senki sem tudott jobban. Nem elég a dal, a hang, a gitár, Bereményi Géza szövegei, a szeme is kellett hozzá, az a mély hit és erő, ami a homloka mögött volt. Én már többször lezarándokoltam az élete míves helyeit, az Iskola utcát, ahol laktak, az Isolabellát, a Horgásztanyát. . . meg Balatonon is mindig elmegyek Kővágóörsre a házához. Később a Bartók Béla úton lakott, a Gárdonyi tér közelében. Így került a szobra ide, a Gellért téri metrókijárathoz. Itt már viselt SzFE-s szalagot a nyakán, sokszor "bevonták" a tüntetők maguk közé, máskor meg végignézte az orra előtt tartott Mihazánkos fehérlovazást meg horthyzást. De posztumusz is független maradt, Ő ma is a szabadság, nem a csoportérdek. A dalait gyakran hallgatom ma is. Indián volt. Egy bakonyi magyar indián. És megtörhetetlen.