Liszt Ferenc szobra Budapest

Ez a szobor egy kicsit olyan, mint amilyen a zeneszerző is lehetett már a maga korában, életében is. Modern, elszállós, korát megelőző, benne van a dinamizmus, a virtuóz mester, a légiesség, a megszállottság. Egy láthatatlan széken ülve láthatatlan zongorán játszik, pontosabban lehet, hogy ez inkább orgona, hiszen mögötte a boltíves-diadalívszerű márvány építményen mintha orgonasípok sorakoznának. Marton László szobrászművész alkotása 1986-ban került kiállításra (tőle az egyik közönség-kedvenc szobor a Duna-korzón a Kiskirálylány). Az életnagyságnál nagyobb bronzszobor nagyon mozgalmas, könnyed, szinte látjuk, ahogy játszik, mozdul a zeneszerző. Tipikus külső megjelenéséhez hozzátartozott hosszú ősz haja, és idősebb éveiben földig érő papi reverendát viselt, mint a szobron is látható. Amint a korabeli sajtó beszámolt a szoboravatásról: "A magyar és az egyetemes zenetörténet kiemelkedő egyénisége születésének 175. , halálának 100. évfordulója alkalmából állított szobrot a Fővárosi Tanács. "

Már párszor tapasztaltam külföldön, hogy ha valakinek nem elsőre a csikós meg a gulash, meg Puskás jut rólunk eszébe, azért a valamirevalóknak beugrik Franz Liszt is, bár azzal nem mindenki van tisztában, hogy mennyire volt magyar de a nagyembereket mindenki szívesen mondja inkább magáénak, más népekkel szemben. Na, de locsogok itt össze meg vissza egy olyan ember, aki megírta a Magyar rapszódiát, a Magyar koronázási misét, a Szent Erzsébet legendáját, ugyan már, milyen nemzetiségű is lehetne, és nem mindegy, hogy milyen? Nekem a személyes kedvencem meg a Les préludes, és az is marad. A szobor nagyon lendületes. Egy láthatatlan zongorán játszik a zseni, legendás hosszú haja lobog a feje mellett, most csak a billentyűk közé és csalja ki azokat a csodákat éppen