Böngéssz a legfrissebb makói értékelések között!

Kizárólag lepusztult, romos hajdani tanyák, és Bogárzó település is legfeljebb 100-150 méter hosszú, és legjobb esetben is 3-5 elhagyott, rommá vált hajdani házból áll. DE! ! Van a településnek egy vadiúj temploma! Friss, ropogós, most hozta a csomagküldő szolgálat. Na, erre csak megállsz, nem? Hogy mi is ez? És hát ténferegtem a környéken, de nem jöttem rá. Kérdést intéztem az interneten a néphez, az egyik azt mondta, hogy "Magánalapítványi pénzen. A helyi földbirtokos Lonovics család hagyott nagy pénzt az egyházmegyére 1903ban, és ennek fejében a család nyughelyéül szolgáló templomot fenn kell tartani. Ma is a Lonovics alapítványi pénzen tartják fenn. " A másik azt mondta, hogy "Valamikor népes makói tanyavilág temploma volt. Ma is búcsújáróhely. Egy szép összefogással szépült meg. " Mindenesetre bekukkantottam az ablakokon, a hátsó részben iroda működik, meg van egy egészen modern konyha is a falak mögött. Érdekes hely, nem igaz?

Nyilván az egy ökörség - ha kötözködni akarnánk - hogy egy ilyen koronában lovagolt volna, mert nyilván nem, nem is volt akkor ilyen korona, meg különben sem egy lovagláshoz használt célszerű kobak, de akkor sem. Hogy egy ilyen lándzsás zászlót cipelt volna, az sem valószínű. de akkor is jó a szobor. Ilyen ló sem volt a honfoglalás után, de ez sem baj. Egyszerűen jó ez a szobor, na. A művészet formálja a történelemről alkotott ismereteinket.

Makón is számtalan áldozatot követelt a világégés, és talán hozzájárul ahhoz, hogy ha makói srác vagy és mindig ezt látod a suliból kijövet, akkor majd jól kiröhögöd vagy megveted majd azt a sakált, aki el akar vinni katonának. Látod, nem éri meg! Ez lett belőle.

Pályaművek készültek, művészek ajánlották szolgálataikat, Pásztor János lett a szerencsés, aki úgy képzelte el, hogy fent van az hősiesség, katona éppen esik el, de meztelenül, és ez nagyon meg fogja hatni a publikumot, mögötte egy ilyen Hermész sisakos izmos akcióhős kardot ránt és persze visszafoglalja az elbitorolt területeket, a női főszereplő meg hát kétségbeesik, gyászol vagy fél, ez a dolga. A városatyák vagy bizottság nem értették a férfiakt jelenőségét, inkább felöltöztették a szobrásszal, szuronyos puska is került a kezébe. Egy emelettel lejjebb meg ül a dolgozó magyar, aki hol kapára, hol hadra fogható, most is fokossal szilaj, de békés alapvetően. A másik mellékalak meg szorgalmasan szüli a gyerekeket ebbe az érdekes, dolgos, munkás, harcos, hősies világba. Egyébként a szoborcsoport kifejezetten jó, teljesen lefedi az elképzeléseket, elvárásokat. Amúgy ez egy első világháborús emlékmű, miért csak "hősi" a neve, az egy másik kérdés.

Ez a szobor is vándorszobor, ahogy oly sok más szobor is, először a főtéren állt, aztán átcipelték ide, a gimnázium elé. Nekem olyan munkásmozgalmi hős inkább ránézésre, vagy lehet viharsarki keményparaszt is, messziről az jutott eszembe róla, hogy Szergej belép a szemináriumra és felolvas. De közelebbről már azért József Attila, a mindig zord tekintetű, nyughatatlan szív, az élet által örök üldözött zseni, de hát ezzel együtt lágy- és lángszavú költő is. Az ilyen költőket minden kor a magáénak érzi, bármilyen izmus, mert erős név és az életművében mindenhez lehet igazolást találni, ha keresünk. Persze Petőfi is így jár állandóan minden rezsimmel. Amúgy tényleg szeretem József Attilát, ezt a szobrot konkrétan nem annyira.

Egyébként a fa eszmei értéke közel 6 millió forint, védett, ne próbáld kivágni! A József Attila múzeumtól kb. másfél sarokra található.

Messze a városon kívül van a nevezett hely, felajánlottam, hogy üljön a kocsimba, szívesen kiviszem én is, de azt mondta, hogy senkinek a kocsijába nem ül, nem bízik senkiben, csak saját magában, így hát követtem az autóját. Kigurultunk a pusztába, kerítés, nagy fémkapu, és akkor ott megtalálhattuk Vorhand Mózes főrabbi sírját. Hogy csodarabbi vagy sem, ennek nem igazán tudom, hogy mik a kritériumai, de így is emlegetik. ha már külön kis házat kap a sírja az egész családjával együtt, akkor leginkább az. Főleg miatta jönnek Magyarországra az amerikai ortodox zsidók. A főrabbi sírjának házában egy nagyobb sír az övé, 1944-ben hozták ide eltemetni, még a zsidók deportálása előtt, a kisebb sír a felesége, a legkisseb sír pedig értelemszerűen egy kisgyerek. A sírok előtt, a hagyomány alapján, papírlapok vannak elhelyezve, ezekre írják az idezarándokolók a kívánságaikat. Egyébként Makón négy zsidó temető is van, az egyik neológ ezzel a temetővel határos, oda átjárható, meg is néztem, kissé elvadultabb, kevésbé gondozott benyomást kelt.

) Szóval, érkezésemkor részletes útmutatást kaptam a posztoló úrtól a portán, hogy mi hol található, aztán elengedtek élvezkedni a tárlókhoz. Azért egy érdekes kis Szimat Tódor-szerű figura a nyomomba szegődött, mint a vicces régi filmekben, ügyetlenül álcázta, hogy figyel és követ, én meg jól elszórakoztam ezzel. Mint Forman Fekete Péterében. A földszintet körbejártam, megcsodáltam én is a régi Fordot, meg a szobabelsőket. Az emeleten jó ízléssel és arányérzékkel berendezett életképek vannak, hagyományos viseletek, meg néhány festmény is a haza nagyjairól. Ekkor feljött az eleven beléptetőrendszer is, elbeszélgettünk a képekről, meg a jelentőségükről, illendően rávetítettük a nagyságot a múltra meg a mára, mértékkel el is politizálgattunk, és ettől egy kicsit jobban is tiszteltük egymást. Aztán egy sokat tudó tanítónővel kisétáltunk az udvarra, és végiglátogattuk a skanzen házait, közben szerényen csillogtattam a tájházakban eddig megszerzett tudásomat, és alaposan megvolt a véleményünk az oktatási rendszerről is. Valahogy így telt a nap, gazdag tudással, látvánnyal, hellyel és idővel átitatva.