Isabella LaBrusca adatlapja

), s kérdi, hogy be vagyunk-e jelentkezve. Válaszunk nemleges, következmény: esetleg egy óra múlva. Kissé éhesen, és nem kevésbé csalódottan, lógó orral kullogunk kifelé, mikor utánunk kurjant az imént még elutasító úr, hogy mégis menjünk vissza, hiszen még csak fél egy van, a foglalások meg csak kettőre szólnak, másfél óránál meg nem néz ki többet belőlünk. Leültetett minket valami pótasztal félénél, aminek - bár ez ellentmond a fizikának - minden lába billegett. Már hozta is a fatáblák közé zárt étlapot. A választék számunkra elégséges volt, egyébként sem szeretem az olyan étlapokat, amik felérnek egy egész délutáni olvasmánnyal. Említettem, hogy az étlapot fatáblák fogják közre, ez biztos középkori hangulatot idéz, maga az étlap nyelvezete is régieskedő, és ez a historizálás látszik mindenen. Kardok, zászlók, címerek, otthonka fílinges öltözet, kerámia pohár, fakanál, fatányér, meg ilyenek. Látszik az igyekezet, az összhatás mégis szegényes, és végképp nem idézi meg a középkort. A pincérünk, - aki akár főnyeremény is lehetne, mivel minden erőlködés nélkül adja a búsképű lovagot - gyenge eresztés. Komor, kedvetlen, ellenszenves. Az étekre sokat kell várni. Kezdek aggódni a másfél óra miatt. Megérkezik. Brutálisan sok. És finom. Nincs gasztronómiai extázis, de jó ez. A maradékhoz hoz a pincér dobozkát, ez jó. Még a vacsora is kijött belőle. A számla nem durva, bár csak később vettem észre a belefoglalt szervizdíjat, így a borravalót indokolatlannak érzem, amit a pincér készségesen elfogadott. Így jár az, aki nem olvas bele a számlába. Tanulópénz. Összefoglalva: egyik legszebb épített történelmi emlékünk tövében elfogyasztott bumfordian historizáló környezetben sikerült elfogyasztani egy nem felejthetetlen, bár nem rossz ebédet. A középkort számomra leginkább az idézte meg, hogy semmiféle kártyával nem lehetett fizetni. Állítólag nem működik a fránya terminál. Még jó, hogy volt nálam készpénz. Nem mindig szokott. A kézzel evés, és az emiatt kihozott citromkarikás kézmosóvíz viszont mindent visz. A gyerekeknél mindenképp. A fejlődés reményében azért ajánlom!

Én, kis naiv, azt hittem, hogy ilyen már nincs. És mégis. A kóla pohárban szervirozott teszkógazdaságos fekete lötty, persze kokakólaként eladva. Mindez a kőfejtővel egy telken belül, annak nevét bitorolva. Emberek, ha istent ismertek, messze kerüljétek el ezt a földi poklot! Illetve, ha valaki szereti húsz méteres kederkötéllel a bandzsidzsampingot a tíz méteres szakadékban, annak ez is be fog jönni.

]