Az ittjártam.hu alapján választottam ezt a helyet.
De addig is rendkívül készségesen elkezdett segíteni, kérés nélkül a környék látnivalóinak felfedezésében, elintézte nekünk az idegenvezetést a püspökszentlászlói kastélyban, adott időpontban, csupa lelkesedés volt szűkebb hazájának méltatásában. Még oda sem érkeztem, de már fel voltam villanyozva. Nem nagyon szoktak nagyobb társaságokat fogadni, de megoldják, persze! Csak akkor tudni kéne, hogy miből mennyit. Szóval, csak a jó vendéglátó aggodalma, hogy mindenkinek jusson minden. Szombaton 18 óra előtt érkeztünk, azonnal beleszerettem a hölgybe, a helybe, és még volt is egy kis időnk a vacsoráig, addig Franciska intézett nekem telefonon egy soron kívüli tájház-vezetés 8 házal arrább, amit szintén nagyon kedveltem, azután visszaszivárogtunk és kezdődhettek a kulináris kalandok. A választék nem túl széles, de hihetetlenül igényes. Én mohón rácsaptam az előételek közül a borjúmájra zellerrel, zöldbabbal, fantasztikus volt. A leves, marhahúsleves mogyoróval, káprázatos ötlet, nem hittem volna, de elsőrangú ízélmény! Hogy a sűrű, mélybarna levet hogyan érik el? Két napig főzik le a csontokról a húsokat, hogy ez legyen társaim egy része a kacsanyelves sültpaprikalevest választotta, és csak ettek és cuppogtak, idevezült arccal, mint a kisangyalok mannaesőben. És lehet még fokozni, persze, én a kacsát vadasan birsalmás tésztával favorizáltam, csak azon sírtam, hogy nem ehetek egyszere mindenből. Közben fogytak a ház jó borai, elragadtatott arcok sora világított az asztal körül, mint egy misén, ha azt maga Jézus celebrálja. Akik meg vezetek mint én is itták a limonádét, de még az is jobb volt, mint bárhol máshol. Franciska szépen apránként a barátunkká vált, megtanulta a keresztneveinket, és úgy szólított bennünket. És talán örült is nekünk, hogy ennyire boldoggá tett minket. Kint két hullám, a parti szikláknál, úgy csapott össze az ő lelkesedése a miénkkel, aztán szelíden elvegyült. Naná, hogy a végén még szükségem volt arra is, hogy a sült túrósmetéltet fügével, de sajnos konyak nélkül megkóstoljam. És most mit is tehetnék hozzá számtalan étteremben ettünk már kirándulásaink során, köztük kitűnő konyhák termékeit kedvvel fogyasztva több országban is, de az még soha nem fordult elő, hogy én és osztálytársaim kikérjük szépen Horváth Attilát, az aranykezű szakácsot a vendégtérbe, és lelkesen megtapsoljuk, gratuláljunk neki! Az a három óra, amit ott töltöttünk, úgy röppent el, mint az idő egy szárnycsapása, és őszintén sajnáltam, hogy vége, mennünk kéne. Az az összeg, amit ezért a vacsoráért fizettem, semmiképp nem közelítette meg a vacsora igazi értékét, akár jelképesnek is tekinthető. És ez nem csak az én véleményem volt. Hála az ittjartam figyelemfelkeltésének, a küldött ajándékutalványnak, méltó hely ez a trónra, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy az ország egyik legjobb étterme!
