Szívmelengető beltér (korondi edények a falon és az asztalon, kandalló, hangulatos régi képek, hatalmas, vélhetően nagylaki kenyér, piros-fehér-zöld szalaggal átkötve), remek, kellően halk háttérzene (autentikus erdélyi magyar népzene), családias kiszolgálás és kellően variált igényes konyha. Ezutóbbinak van három iránycsapása, az erdélyi, a hagyományos alföldi valamint a fine dining irányában mutató magyar gyökerű “szerzői konyha” rokonszenves újraértelmezésekkel, virtuóz tálalással. Ezutóbbi képezi a heti (havi? ) ajánlatot, tény az, hogy valahányszor betértünk, mindig más volt. Legutóbb január vége fele jártunk itt, amikor Budapest irányában indultunk el, de kiderült, hogy hiába, mert az illető, akivel találkozónk volt, hirtelen el kellett utazzon Németországba. Így aztán a kérdés az volt, hogy merre megyünk haza. Mivel volt némi intéznivalónk Nagyváradon is, javasoltam, hogy álljunk meg Békéscsabán ebédelni. Így is tettünk. Ettünk rántott sertéslábat roston sült zöldséggel, harcsát zellersalátával (nagyon értékeltük, hogy mivel egyikünk nem ehetett füstölt árut, neki külön megsütötték a harcsát, mely az étlapon füstölve szerepel), lassan készült marhapofát zsemlegombóccal és sült hagymával, szilvalekváros derelyét valamint egy szezonális desszertkompozíciót, melyre már nem emlékszem, hogy mi is volt, de nagyon finom volt. Ételeink egytől egyig kiválóak voltak, tisztes adagot kaptunk mindenből, jól elkészítve. Ízre, állagra minden komponens remek volt, de azért hadd emeljem ki a legérzékenyebb elemeket, a marhapofát és a zsemlegombócot, tökéletes volt mindkettő. A tálalás előtt kicsit megpirított zsemlegombóc egyébként mindig is nagy erőssége volt a helynek. Csodás két órát töltöttünk itt családi körben. Nem azért mintha lassú lett volna a kiszolgálás, hanem azért mert jól eset az ebéd után elüldögélni ebben a csodás környezetben. Azért van előnye is az aradi létnek. Budapesttől Békéscsaba 216, tőlünk 85 km. A fotók egytől egyig idén januárban készültek.
