Agapanthus adatlapja

Mi ebből azt gondoltuk, hogy minden bizonnyal zárva is van, ezért meg sem próbáltunk bemenni és szétnézni. Utólag megtudtuk, hogy be lehetett volna menni. Most már az épület külső felújítása majdnem teljesen megtörtént, de némi munkálat még folyik rajta, ezért még mindig vannak itt-ott állványok, de alattuk biztonsággal meg lehet közelíteni a bejáratot. És meglepetésre tábla adja tudtul, hogy a templom szinte minden nap hosszan látogatható. Az épület külső megjelenése nagyban megváltozott, eltűnt róla a kissé falusias, bár az építésének korában, az 1700-as évek utolsó harmadában a katolikus templomoknál szinte kötelező barokk sárga szín, most egy, talán világos homokszínnek nevezhető felületet kapott. Ezzel az épület copf stílusára utaló díszítő elemek is kevésbé hangsúlyosak lettek. Összességében a mai kor ízléséhez igazodva, megszüntetve megőrizve lett új külleme a Nagytemplomnak. Az állványzat alatt kialakított akadálymentes pallón lehet bejutni az épületbe, és ott azonnal meghökken a látogató, mert egy elhanyagolt, lelakott előtérbe jut. Belépve magába a templomhajóba, kifejezetten vegyes benyomások értek bennünket. Egyfelől a szokásos barokk túldíszítettség, de közben valami kellemetlen komor hangulat is, valószínűleg a sok szürke szín miatt, és mert a felújítás itt még nem történt meg. Az egyik oldalsó oltárkép például, amelyen Szent István felajánlja az országot Máriának, a téma fennköltségéhez nem illően szinte teljesen monokróm, töredezett szürke, csak az alsó sarkában a magyar címer, ami igazából színes. Számos kiemelkedő, a XVIII. századból származó berendezési tárgy is található itt. Nekünk ezek közül a gazdagon díszített, copf stílusú szószék nyerte el tetszésünket, főként a lépcsőzetének csipkeszerű vaskorlátja miatt, ami igazi ritkaságnak számít. Mindenesetre mi úgy hagytuk el a templomot, hogy ha legközelebb Kecskemétre jövünk, újra meglátogatjuk, annyi itt az érdekes látnivaló.

A szobák általános és teljes felújítása, azt hallottuk, még nem történt meg, de így sem volt lelakott, amelyet kaptunk, sőt teljesen rendben volt. Tehát a folyamatos karbantartást gondosan elvégzik. Ez viszont nem segít azon, hogy az étterem, ahol a reggeliztetés zajlik, még mindig egy riasztóan nagy hodály, valahonnan az 1960-as évekből, hiszen az Aranyhomok Szálloda 1962. december 31-én nyílt meg. A reggeli kínálata viszont kellően széles, különösen és mondhatni szokatlanul nagy a meleg ételek választéka. A hotel elhelyezkedése felülmúlhatatlan, hiszen abszolút a városközpontban, mindenhez közel helyezkedik el. Az erkélyről pedig remek a kilátás a nagy parkra, a templomokra. Az ott készített fotókon a galambok elleni háló látszik. A hotel szolgáltatásai rendben vannak, de bizonyos vonatkozásokban inkább csak négyes alá, mint négy csillagos a szint. A lobbyban van ugyan egy csöppnyi bárféleség, de ha valaki az egész napos programjai után leroskadna egy italra, ahhoz nem elegendően nagy, és főként nem hangulatos ez a hely. Mi is inkább a szomszédos étterembe ültünk be este. Mivel már voltunk korábban itt, kifejezetten kértem, és ezt a foglaláskor vissza is igazolták, hogy nem olyan szobát kapunk, amely egy lezárt ajtóval, de mégis össze van kötve a mellette lévő lakrésszel. Szerencsére ebből most nem volt semmi gond, de akkor minek a visszaigazolás, ha nem azt teljesítik? Ami viszont a legkellemetlenebb volt számunkra, az a nagyon műanyag töltésű ágynemű. Megértem, hogy szállodában nem lehet pehelypaplant használni, de talán van olyan változat is, amely praktikus, mégsem dunsztolódik alatta a kedves vendég egész éjszaka.

Helytörténeti leírások szerint nem ez volt az eredeti helye a szoborcsoportnak, korábban, egészen 2004-ig a tér közepén, a templom főkapuja előtt állt. A falon olvasható tájékoztató szerint a tér átépítése indokolta az áthelyezését. Biztosan indokolt volt, de hogy nem szerencsés, az is biztos. 200 évig jó volt egy a templomhoz igazított elhelyezésben, aztán meg már nem. A szoborcsoport közepén a keresztre feszített Jézust láthatjuk a lábánál térdeplő Mária Magdolnával. A kereszt két oldalán különálló talapzatokon Szűz Mária és Szent János evangélista szobrát látjuk. A Kálvária most tulajdonképpen szabadon áll, csak egy alacsony kőkeret veszi körbe, korábbi kovácsoltvas kerítését már nem tették vissza az áthelyezéskor. De a kifogásolt elhelyezés, a kovácsoltvas kerítés eltűntetése ellenére is egy nagyon látványos, ábrázolásmódjából eredően hatásos szoboregyüttessel találkozhat az idelátogató.

A Boldog Sándor István körút ugyanis korábban Ságvári Endre körút volt, nekem, az én korosztályomnak így ragadt meg a tudatában. Hősök, mártírok, utcanevek jönnek-mennek, váltakoznak. Maradjunk hát inkább a szobornál. Nagyra értékelem, ha egy településen nemcsak a nagy nemzeti hősöknek állítanak szobrot, hanem a helytörténetben jelentős személyiségeknek is. De Sándor István tevékenysége nem kötődött Szolnokhoz, mert bár itt született 1914-ben, itt járt iskolába, 1936-ban elköltözött Budapestre. A fővárosban kapcsolódott a nem igazán ismert szalézi rendhez, és szerzetesként ott folytatta a rend 1950-ben történt feloszlatása után is a gyermekek és fiatalok hitoktatását, keresztény szellemű nevelését. Ez lett a pártállami rendszer szemében olyan súlyú bűn, amiért halálra ítélték, és 1953-ban kivégezték. Tragikus sors, amely Szolnokról indult, de ennek itt még nem volt előjele. Pogány Gábor Benő, a városban élő szobrászművész mégis fontosnak tartotta a vértanú szolnoki származását, a kötődést ábrázolni azzal, hogy az aszkétikus alakot a lábaiból kiinduló gyökerek, ágak fonják körül. A város pedig azzal tisztelte meg Sándor Istvánt, hogy boldoggá avatása után egy évvel, születésének 100. évfordulóján Szolnok védőszentjévé választották. Most már tehát két védőszentje, patrónusa van a városnak, mivel Xavéri Szent Ferencet is meghagyták státuszában.

Ezen a héten Szolnokon ez utóbbit tudtuk kihasználni, amikor is a Nemzetközi Orgonafesztivál több koncertjének helyszíne a Belvárosi Szentháromság templom volt, amely egyben a város katolikus főtemploma. Így most számunkra kettős volt az élvezet, a templom belső szépsége és a remek koncert. Nem kifejezetten rajongok, sőt, mondhatni általában idegenkedem az agyondíszített barokk templomoktól, de ez a templom meglepetésre nagyon megragadott. Sosem jártunk még itt korábban, ezért is volt számunkra meglepetés, hogy milyen nagy a templom belső tere, és a gazdag díszítés, a rengeteg alak és forma mennyire határozott stílusérzékkel közvetíti a barokk jellegzetességeit. Az érett barokk stílusában felépült templom 1754-ben készült el a ferences rend kezelésében, de jobbára a helyiek támogatásából. A belső berendezési tárgyak is a tehetős, jómódú polgárok és a különféle iparos céhek adományaiból készültek el. A mellékoltárok és az impozáns szószék viszont a híres budai ferences műhelyből származik. De mert a ferencesek egy koldulórend voltak, minden bizonnyal ezek költségét is adományok fedezték. A templom a Szentháromság tiszteletére épült, amit egyértelműen jelez a főbejárat fölötti szoborcsoport az Atya, a Fiú és a galamb alakjában megjelenő Szentlélek formájában. Bent több meglepő dolgot is láthat a látogató. Elsőre természetesen mindenki a főoltárt veszi szemügyre, amely itt különféle okokból jóval későbbi, mint a mellékoltárok. Mai formájában függőlegesen hármas tagolású, mintha emeletes lenne, alsó képe is a Szentháromságot ábrázolja. Összesen hét mellékoltárt sikerült összeszámolnom, de mondhatni ezek közül több is jóval látványosabb, mint a későbbi keletkezésű főoltár. Nekem a legkedvesebb a szentély baloldalán elhelyezett, szép kidolgozású szent Vendel oltár, mert ezen a mi vidékünkön nagy tisztelet övezi a pásztorok, az állattenyésztők és földművesek védőszentjét. De nemcsak a mellékoltárok figyelemreméltók, vannak jelentős művészeti értékű képek, freskók is. Például egy kis oldalkápolnában a városban hajdan rendkívül népszerű, közszeretetnek örvendő festőművész, Chiovini Ferenc festette a szobor mögötti freskót. A mellékoltárokkal, képekkel kapcsolatban is azt olvashatjuk a leírásokban, hogy ezeket ki mindenki állíttatta, adományozta a templomnak. A színes üvegablakokat is buzgó szolnoki családok adományaiból készítették az 1800-as évek végén, de nemcsak ezt, hanem a 2000-es évek felújításának támogatóit is precízen, névvel feltüntetik az ablakokon. A mindig pontos pénzügyi elszámolás ezek szerint nemcsak a kinti, világi életben lehet fontos, ez esetben itt bent a templomban is nagyon figyelnek rá. A közelmúlt fontos történése, hogy hosszas készülődés, pénzgyűjtés, várakozás után most, az Orgonafesztivál előtt néhány nappal sikerült helyére emelni a torony újonnan elkészített sisakcsúcsát. Az ünnepi koncertek látogatói tehát már nem egy csonkatornyú templomra nézhettek fel.

április 16-án, a Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján avattak fel, mert a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a MÚOSZ által szervezett gyűjtésen keresztül mi is részt vettünk annak finanszírozásában. Az emlékmű állításának kezdeményezése a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesületétől származott, hogy ezzel emléket állítsanak a horthyligeti internálótábor áldozatainak, köztük több mint félszáz újságírónak. Miként az emberek többsége, akként mi sem hallottunk korábban a Horthyligetről, az ott történtekről. Nem tudtunk arról, hogy 1944-ben Budapesten is működött gyűjtő- és internálótábor. Ezen az emlékezethiányos helyzeten kívántak a mű felállítását szervezők ilyen módon változtatni. Nyolcvan évvel ezelőtt több száz újságírót, ügyvédet, üzletembert, művészt deportáltak a Csepel-szigeten létrehozott Horthyliget gyűjtő- és internálótáborba. Milyen idillikus, szép név: liget! És egyúttal milyen kegyetlenül cinikus! De legalább az előtagja egyúttal le is leplezi ezt! Újságok vezető munkatársait, ügyvédeket, bankárokat, cégvezetőket, művészeket tartottak fogva a mai Szigetszentmiklós határában teljesen ártatlanul, hiszen a bűnük mindössze a zsidó származásuk volt. A volt Weiss Manfréd Művek egyik gyártelepén létrehozott, 1944 tavaszától 1944 késő nyaráig működő táborban összesen több mint 700 ember raboskodott, közülük mintegy kétszáz ártatlan embert Auschwitzba deportáltak. Előzetesen szándékosan nem kerestünk a neten képeket erről az alkotásról, hogy a helyszínen újként lássuk. A leírtak alapján valami igazán megrendítő, az emlékezetet mély gondolatisággal kialakító művet vártunk. Csalódtunk! Két spirálos füzetborító lapot idéző, nagy méretű fémlapot találtunk egymáshoz döntve, mint két kibontott ólajtót, ami egyes leírások szerint Mózes két kőtáblájára emlékeztet. Lehet. Nekünk nem sikerült ilyesféle hasonlóságot felfedeznünk. Az alkotó magyarázata szerint az emlékjel anyaga pedig azért alumínium, mert az említett Weiss Manfréd gyárban is alumíniumot használtak a repülőgépekhez. Ez az összefüggés viszont az emlékjel mellett állónak kicsit sem válik nyilvánvalóvá. Tovább nézelődve felfedeztük, hogy a gyűjtőtáborban raboskodók nevét gyermekírás kerekded betűivel vésték fel a lapokra. Varga Tamás elképzelése szerint, olvasom a MAZSIHISZ honlapján, azért készült iskolai kézírással a névsor, mert az fogalmazódott meg a szobrászművészben, hogy volt-e értelme ezeknek a szegény embereknek olyan szépen megtanulniuk írni, ha úgyis megölték őketBorzasztó magyarázat, értelmezés! Egy gyilkos eszme nevében kivégzettek addigi életének értelmét barbárság visszamenőleg kétségbe vonni!

Nem is szokás itt nézelődni, mindenki amilyen gyorsan csak bír, áthalad a gödrön. Mi viszont azért mentünk, hogy a téren két szoborkompozíciót tüzetesen megszemléljük. Elsőként természetesen, hogy időben tartsunk sorrendet, az általunk különösen nagyra becsült alkotó, Varga Imre 1983-ban felállított Borárus-szoborkompozíciójához mentünk. Amikor idetelepítették, akkor sem értettem, hogy lehet ebbe a pokolbugyra környezetbe szobrot, művészeti alkotást elhelyezni. Nem lesz ez a hely ettől sem, szebb sem jobb. Nos, azóta sem lett. Mi viszont most leültünk az egyik galambpiszkos padra, szembe a nagydarab, magabiztosan mindent, a Boráros teret is tűrő bronz borárussal, és csodáltuk nyugalmát. Meg azt is, hogy néhány méterre tőle, egy díszesen faragott oszlopfőn a nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakjának felnagyított, stilizált mása látható. Jól van, értjük az összefüggést, hogy borárus meg egy régi ivókészség, csakhogy ez a borárus nemigen találkozhatott soha 20,5 karátos aranyból készült edénnyel. Akkor meg hogy kerül ide? Meg egyébként is. És ezzel el is jutottunk a ZigZag és Ugor kollégák által előbb és alább már tárgyalt problémához, hogy ugyan van-e köze a borárusnak a Boráros tér nevéhez. Mert végső soron más magyarázatot nem lelni arra, hogyan, mi okból is került ide ez a szoborcsoport. Ők arra jutottak, hogy nincs ilyen összefüggés, a tér egy hajdan jelentős városi potentátról lett elnevezve. Én viszont Popovics András helytörténeti honlapján azt találtam, hogy lehet ez másként is. A Budapesti Villamos Városi Vasút, a BVVV ugyanis a múlt század elején valamikor két járatot is üzemeltetett, amelyek egyik végállomása bizony a BORÁRUS TÉR volt. De ha így is volt, ha valamikor tényleg Borárus térnek nevezték is ezt a helyet, ennek a műalkotásnak akkor sem itt volna a helye.

Nem véletlen, hogy Terbócs Attila, néprajzkutató kitartó feltérképezéssel eddig mintegy 900, közterületen vagy közösségi térben álló Nepomuki Szent János-szobrot talált és dokumentált Magyarországon, legyenek azok magukban álló szobrok vagy nagyobb szoborkompozíciók fő- esetleg mellékalakjai. Az emberek sok helyütt kifejezett szeretettel viszonyulnak Nepomukihoz, nemcsak vallásos áhítattal vannak iránta. Így van ez a Tisza-partján Nagykörűben is. Minden bizonnyal Nagykörű első köztéri szobra az 1801-ben felállított, barokk stílusú Nepomuki, a tiszai révhez, ma inkább kompnak mondjuk, vezető út mellett, egyszerű léckerítéssel védve. Hol másutt is lenne a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentjének szobra, ha nem itt. A folyóval együtt élő, a folyó által szinte körbeölelt településen nem csoda, hogy szobrot állítottak Nepomukinak. A szobor és a főalak előtt térdeplő két gyermekangyal jórészt a szokásos ábrázolásban jelenik meg itt is. Mégis az egész műben érezni valami falusias, paraszti robosztusságot. A helyiek kötődését jelzi a műhöz, hogy a posztamens latin nyelvű felirata szerint a nagykörűi közösség állíttatta, tehát nem az egyház. Terbócs Attila leírásából pedig tudni, hogy az ezredfordulón az elhanyagolt szobor feje letört. 2008 és 2009 között a községi önkormányzat segítségével restaurálták a szobrot, melynek újraszentelésén tájékoztató táblát is elhelyeztek a szobor történetéről. A falu népe pedig minden évben a szent halálának emléknapja, május 16. környékén Nepomuki Szent János-ünnepet tart. Ilyenkor a kertekből tavaszi virágokat visznek a szoborhoz, szentmisén emlékeznek meg róla, és az ünnep látványos lezárásaként ún. fényúsztatást tartanak a Tiszán, amikor is sok-sok mécses fénye lebeg a folyó vizén. Az ünnepnapon sajnos nem tudtunk részt venni, de másnap, amikor a Nepomuki Körűi Piacot tartották, mi is ott voltunk. És megnéztük, körbefotóztuk a virágokkal megtisztelt szent szobrát.