Agapanthus adatlapja

Céljuk, hogy a művészet fogyaszthatóvá, könnyen értelmezhetővé és a mindennapjaink természetes részévé váljon. Küldetésük a művészettel nevelés. Természetesen náluk is többnyire megvásárolhatók a kiállított művek, a bemutatkozó művészek alkotásai, képei, hiszen egy galéria árulja is a műveket, de a felvállalt művészeti nevelés mégis a fő programjuk, és ez az, amiben lényegesen eltérnek a galéria-világ többi tagjától. És ezen a téren időnként még ki is lépnek kicsit a szokványos működési körből, vagy inkább kitágítják azt: Most például bábelőadást hirdetnek a kicsiknek, rendszeresek a különböző korosztályoknak szervezett művészeti workshopok is. Árulnak könyveket és más segítő eszközöket is, amelyek közelebb viszik a gyerekeket a képzőművészethez. És persze vannak náluk művészettörténész általi tárlatvezetések, előadások is. Sajnos, nekünk, vidéken élőknek nem könnyű programba venni ezeket a lehetőségeket, mivel jellemzően este várják a vendégeket. A működési kör bővítéseként művészettel megtámogatott csapatépítő programok szervezését is vállalják, mostanában pedig a gasztronómia és a művészet kötődéseit mutatják meg az érdeklődőknek. Amikor ott jártunk náluk nemrég, akkor pedig éppen egy női vállalkozóknak szervezett találkozóba csöppentünk. Mi viszont azért mentünk, hogy megnézzük az aktuális grafikai kiállításukat, amelyen az 1960-as években indult nagy hazai grafikusgeneráció három tagja, a Szolnoki Művésztelep alkotóinak műveit mutatják be. Nekünk régtől fogva Gácsi Mihály a kedvencünk hármuk közül, de örömmel ismerkedtünk a másik két művész képeivel is. Miután a hölgyek elmentek, a találkozójuk felbomlott, ketten maradtunk a párommal, így teljes nyugalomban bóklászhattunk a termekben, nézegethettük a képeket. Mondhatni, hogy mi is képeződtünk. . .

Azt ugyanis gyorsan észreveszi az ember, hogy ez itt egy módos környék, olvasmányainkból pedig azt is tudtuk, hogy úgy száz évvel ezelőtt a gazdag nagypolgárok, köztük zsidók villaépítkezései kezdték benépesíteni. Ebbe a miliőbe nem nagyon illeszkedik ez a szarvasos látvány, meg hát a Királyhágó tér kedves kis zug, de nem ad megfelelő teret egy ilyen magasba helyezett műnek, hogy kellőképpen érvényesüljön. A Cantata profana, eredeti alcímén: A kilenc csodaszarvas Bartók Béla 1930-ban komponált, monumentális világi kantátája, amelynek ihletője, egy ismertető szerint, az 1930-as évek Magyarországon (is) tapasztalható morális krízise volt. Nem akarnám ezt a gondolatmenetet boncolgatni, mert egyébként is egyre több itt a zűr. A "Kilenc csodaszarvas egy román népi ének, amelyben kilenc fiú változik szarvassá, elutasítva a társadalmat és a "tiszta forrást" választva. ekként foglalja most össze a mesterséges intelligencia a legendát. Az ének versszövegéből találunk is részletet a szarvasok csoportszobra alatt fent az oszlopfőn. A művet Marton László szobrászművész készítette 2000-ben, és a magyar millennium alkalmából állították fel. Vagyis a második millenniumnak is mondható alkalomból, amikor a 2000. év a magyar állam ezeréves fennállásának évfordulójává vált, válhatott. Ennek ellenére a művel kapcsolatban felemlegetik a Kilenc csodaszarvas történetével össze nem függő ősi eredetmondát is. A csodaszarvas-legenda, Hunor és Magor története, a magyar eredetmonda, amelyben egy mitikus szarvas vezeti a testvéreket új hazába. És mint ilyen, inkább tartozott az első, a honfoglalást ünneplő millennium tárgykörébe. És ha még nem volna elég az ellentmondásokból, Marton László, a kozterkep. hu oldalon olvasható leírás szerint fontosnak tartotta elmondani a Bartók zenéje ihlette szoborról és elkészítéséről, hogy eredetileg nem ide szánta a kompozíciót, hanem a Bartók Múzeumba. Pénzhiány okán azonban oda nem kerülhetett, így az a javaslat született, hogy a Cantata profana legyen Budapest millenniumi emlékműve. Az volt az első elképzelés, hogy a Szent György téren állítják fel, majd hogy inkább a Gellért téren. Ekkor jelentkezett a XII. kerületi önkormányzat, szeretnék a szobrot a kerületben felállítani. Oda került, pedig nem oda való. mondja ezt az alkotója. És laikus nézőként egyet is értünk vele. Megtekintését leginkább azoknak javaslom, akik szívesen bogozgatnák még tovább a mű mondanivalóját, és a nekem megfejthetetlen ellentmondások okát.

Mert mi is a kínálat zöme? Amit a plázákba járó fiatalok leginkább szeretnek: gyorséttermi kaják, hamburger és pizza. Esetleg még más olasz tészták. Ráadásul olyan személytelen kiszolgálásban, amennyire csak a takarékosság miatt lehetséges. Némi bolyongás után azonban megtaláltuk a sarokban a Paulaner Sörházat. Hagyományos, asztalnál leülős, tágas, pincéres étterem. És a hangulata! Mintha valóban Bajorországban lennénk. Barna és világos Paulaner sört kértünk, amelyek ugyan nem a sörgyártás csúcskategóriái, de tisztes minőséget képviselnek. A levesről lemondani nem tudó párom gulyáslevest rendelt, amelyről azt mondta, hogy ok, de semmi különös. Ráadásul nagyon gyenge, bolti kenyeret kapott hozzá. Én pecsenye kacsamájat kértem faszenes kemencés burgonyával és cukorborsó gyöngyhagyma raguval. Nem tudom, ez bajor specialitásnak számít-e, de az ötlet alapvetően nem lenne rossz, csak még dolgoznia kellett volna rajta a séfnek. A kacsamájat sikerült finom puhára elkészíteni, ami dicséretes, de a burgonya nem volt friss, a raguban a borsócsövek ízetlenek, a gyöngyhagyma erős savanyú íze pedig nem illik a májhoz. A többi stimmel. . . ! Az ár-érték arány mindent egybevetve olyan átlagosnak mondható. Na de a 14,9 százalék szervízdíj? ! Minek finomkodni ezzel a törtszámmal, ha már ilyen szemérmetlenül magasra szabták? Miért nem merik szépen kikerekíteni 15 százalékra? Vagy az már szerintük is rosszul mutatna az étlapon?

De legelébb is letett az asztalunkra egy jókora üvegben citromos ivóvizet, amiből nem kívántunk fogyasztani, de értékeltük, mivel sok helyen már egy pohár vizet is sajnálnak ingyen adni a vendégnek. Mivel még csak fél 3 volt, és 3ig lehet a kedvezményes árú menüből választani, éltünk a lehetőséggel. Kértünk egy szarajevói és egy banja lukai csevapot, hogy mindkettőt megkóstolhassuk, hasábburgonyával, ajvárral, sopszka salátával. A Jelen pivot gyorsan megkaptuk, azzal jól elvoltunk, amíg az ételünk elkészült. Elkészült, és remekül nézett ki minden. A kis kolbászkák lepénykenyérbe csomagolva érkeztek, a saláta friss volt. Eddig hát rendben volt minden. Csak hát, az ízek, a híres balkáni és szerb konyhai ízek! Nos, azok teljességgel hiányoztak! Előzetesen azt az információt kaptuk, hogy a kétféle csevap közül az egyik enyhébben, a másik erősebben van fűszerezve. Mi inkább úgy tapasztaltuk, hogy az egyik még kevésbé mint a másik! Szinte nem volt ízük! Ugyanígy az ajvár is teljességgel jellegtelen volt, a sopszka saláta sem emlékeztetett a hajdani bulgáriai nyaralásokról őrzött emlékeink telt, gazdag ízvilágára. Sajnáljuk! Nagyon sajnáljuk! Olyan jó lett volna végre találni egy fix helyet ezen a környéken, mert gyakran járunk erre. Ez nem lesz az! Tovább keressük a nekünk tetszőt.

hu oldalon azt olvasom, hogy 15 évvel ezelőtt visszakerült Szolnokra egy hányatott sorsú Mária-szobor, és Pogány Gábor Benő szolnoki szobrászművész hathatós közreműködésének, valamint a közadakozásnak köszönhetően, 2011 szeptemberében a Mária utca végén leplezték le a felújított, újrafestett szobrot és az alatta lévő eredeti talapzatot. Nosza, nézzük meg, ha már bevásárlásaink okán úgyis Szolnokon leszünk. Természetesen tudtuk, hol állhat a szobor, a helyet nem kellett keresnünk a Mária utca és a Templom utca találkozásánál, de bizony a magasban álló kis alakot még viszonylag közelről is nehéz észrevenni. A szépen restaurált, 15 éve még színes szobor ma már natúr kőként olvad környezetébe, mostanára szinte minden, korábban élénk színű festés lekopott róla. A Mária-alak és a szobor talapzatán lévő dombormű azonban számos érdekességet mutat:
A talapzaton lévő domborművön Szent Flóriánt, a tűzoltók védőszentjét láthatjuk a szokásos ábrázolásban. Az viszont nemigen szokásos, hogy Szűz Mária alakját ezzel a szenttel társítsák. Az oszlopon olvasható szöveg azonban megmagyarázza ezt. Kiderül, hogy a szolnoki hívek 1847-ben azért adakoztak és állították, mint máshonnan megtudtam, két tűzeset sikeres megfékezésének emlékére ezt a szobrot, hogy a tűzvészektől segítsen a szent anya megmenekíteni őket. A gyermek Jézussal ábrázolt Szűz Mária alakja körül több ikonográfiai motívum is megtalálható, bár ezek a festék lekopása miatt nehezen azonosíthatók. Egyik lába holdsarlón nyugszik, másik lába a földgömbön tekeredő, a sátánt megjelenítő kígyón tapos, legyőzve azt, és mivel a csábítás eszközéül szolgáló alma is ott van, a bűn feletti győzelem is megjelenik, a tisztaságot szimbolizálva. Szűz Mária koronával történő ábrázolása a katolikus vallásban a mennyei királynői tisztelet kifejeződése. De hogy itt a korona a magyar szent korona lenne-e, abban nem vagyunk biztosak. A 15 évvel ezelőtti újraállítás, felszentelés képein még tőrrel a bal kezében figyelhetjük meg Mária alakját. Ma már nincs tőr a kezében. Eltűnt, ellopták? Nem tudni. Pedig ez is fontos eleme a Fájdalmas Szűzanya ábrázolásának. Mindenesetre egy újbóli, kisebbfajta felújítás talán ismét esedékes lenne ezen a kedves kis Mária-szobron, hogy mindenki jobban tudja értelmezni összetett üzeneteit. De végül is a tűzvészek ellen remélhetőleg így is hatásos védelmet jelent.

Hozzátéve, hogy a kávék és édes finomságok szigete akár még, a remények szerint a város egyik, egyébként emblematikus utcájának, a Szapáry útnak az életre keltésében is fontos szerepet játszhat. Tavaly év végén, a két ünnep között nyílt meg az Isola Bella Café e Dolci, magyarul Gyönyörű Sziget Kávézó és Édességek, a nevében, külsőségeiben és nyilván kínálatában is hangsúlyozottan olasz vagy olaszos vendéglátó egység. Mi január második vasárnapján voltunk náluk, tehát még nagyon új a hely, amikor láttuk, tapasztaltuk. És szembesítettük a várakozásainkkal, a reményeinkkel. Korábban a kereskedelmileg értékelhetetlennek látszó, A magyar pálinka háza működött itt, de élő embert ki-bejárni ott nem láttunk sosem, mi sem voltunk benn. Viszont kívülről nagy helyiségnek lehetett gondolni. A kis olasz egység azonban valóban, feltűnően kicsi. Talán a cukrászati műhely, a raktár foglalja el a többi helyet. Mindenesetre a túlzottan egyszerű bútorok, a műanyag citromfa nem ad olyan barátságos hangulatot, amilyet egy cukrászdától mi vártunk volna. De nem is ez a lényeg, hanem a finomságok. Ebéd előtt jártunk ott, ezért elvitelre vettünk többféle készítményt: csokis babát, pisztáciás croissant-t és oreo kis tortát, amelyet étcsokisnak mondott a kedves eladó hölgy. Nos, elfogyasztottuk sorban mindet, és mindet rettenetesen édesnek találtuk! Mintha mindenbe beleborult volna készítés közben a cukortartó tartalma. Nincs semmi más íze a készítményeknek csak az édes! Minden más ízt, pisztáciát, étcsokoládét teljességgel elnyom a cukor! Igaz, a hely nevében kiemelten szerepel, hogy édességek. Na de, ennyire? Legyen! Nekünk azonban ez nem lesz kedvenc helyünk, mi többet nem megyünk hozzájuk. Reménykedünk egy másik cukrászati újdonság szolnoki megjelenésében.

A lényeg, hogy a védetté nyilvánított sírok nem felszámolhatók, felettük a rendelkezési jogot a Nemzeti Örökség Intézete/NÖRI gyakorolja. De ha ezeket a tudnivalókat már magunkévá tettük, még akkor is igencsak meglepő, legalábbis mi nagyon elcsodálkoztunk azon, hogy itt a közelünkben, Szajolban is van Nemzeti Sírhely a település köztemetőjében. El sem tudtuk képzelni, ki vagy kik alhatják itt örök álmukat, akik olyan fontos személyiségei múltunknak, hogy ebben a nemzeti megtiszteltetésben részesültek holtukban. Mint kiderült, Lippich Gusztáv és fia, Lippich István sírja kapta meg 2016-ban a kiemelt védettséget. Csakhogy számunkra az ő nevük sem volt ismerős. Utánaolvasva tudtuk meg, hogy Lippich Gusztáv 1899-1905 között Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjaként tevékenykedett, ez volt a legmagasabb közéleti tisztség, amelyet számos funkciója között betöltött. Na de, főispán volt sok, mégsem kap ma mindegyikük ilyen megtiszteltetést. Amivel ezt Lippich Gusztáv kiérdemelte az utókortól: gazdag munkásságából a szolnoki művésztelep számít legmaradandóbb alkotásának. Az 1902-ben átadott létesítmény megteremtéséért sokat fáradozott, adakozott és adományokat gyűjtött, ezzel megvalósítva a vármegye kulturális álmait. A fiú, Lippich István is fontos szerepet játszott a szolnoki művészélet megteremtésében, fenntartásában és vezetésében, már édesapja mellett is feltűnt a Művésztelep megalapításakor. Később több funkcióban követte édesapját, de abban is, hogy 1920 után neki köszönhető a telep renaissancea. Hogy maradandót alkotottak, azt az élet igazolta: a művésztelep ma is működik, az ország legrégebbi alapítású, ma is működő ilyen intézménye. A Nemzeti Sírhely síremlékei azonban egyáltalán nem feltűnőek Szajolban, sőt az ifjabbik Lippich sírját csak egy egyszerű léckereszt jelzi. A sírok melletti hivatalos tábla szerint mecénási tevékenységükkel érdemelték ki nyughelyük megkülönböztetett minősítését, védelmét.

Ha Magyarországnak nem lenne az első, az államalapító királya is szent, Szent István, akkor valószínűleg ránk is igaz lenne az állítás. Ám azt hiszem, ez a népszerűségi kérdés évszázadokig nálunk is Nepomuki javára állt, hiszen a terület kutatója, Terbócs Attila szerint akár 1000 köztéri vagy közösségi térben álló Nepomuki-szobor is lehet Magyarországon. Ezek egyikét láthatjuk Szajolban, hiszen Nepomuki a folyók, hajósok, halászok, mindenféle vízen járók védőszentje, márpedig Szajol tisza-parti település, az itt élők mindennapjaiban most is szerepet kap ma már csak inkább a Holt-Tisza közelsége. Nepomuki Szent János tiszteletére főként a barokk korban állítottak számos településen szobrot, de ez itt Szajolban jóval később, 1876-ban készült, bár ugyancsak barokk stílusban. A szoborállítást annak idején a község polgárainak adakozásából finanszírozták, és ma helyi védelem alatt áll a Nepomuki-alak. A katolikus templom után ez a falu legrégebbi látnivalója. A szobor nem kifejezetten a víz közelében, de nem messze attól található, utak széles kereszteződésében, kerítéssel védett kiemelt helyen, hogy feltűnő legyen. Festett kőszobor, erősen követve a szent szokásos ábrázolását. Egy védőszent, amelyet megnyugtató látni.