Agapanthus adatlapja

A kőoszlopon elhelyezett domborműveken szürkemarha gulya delel a pusztán a gémeskútnál, a Karcag határában lévő Zádor-híd mellett. Mert ez itt inkább a Zádor-híd, és nem a hozzá igencsak hasonlatos hortobágyi Kilenclyukú híd. Büszke tartású, szép, ősi magyar állatok a pusztában. Gémeskút. Mindenkinek a tudatába égett hídforma. Eddig rendben, mondhatjuk. A termálvíz viszont, a nyomokból ítélve, jó ideje nem csorog a kútból, meg hát az összeillősége sem egyértelmű a bronzba öntött figurákkal. De tulajdonképpen nem rossz ez a társítás sem, hiszen a Berekfürdő Termál- és Strandfürdő két itteni kútból nyeri a gyógyvizet. Akkor ez is kipipálva. Leszámítva, hogy a műnek ez a része most erősen nyilvános WC-re emlékeztet. De nem ejtettem még szót a mű elnevezésének, a fénytörésből eredő tünékeny légköri jelenségnek, vagyis a délibábnak a plasztikus megjelenítéséről. Bajban is vagyok, miként írjam körül a mészkőoszlop tetején halmozódó bronz hasonlatosságát kulturált szóhasználattal. Nem is próbálkozom, mindenkinek a fantáziájára bízom a képzettársítást, hogy néz ki ez a jókora anyagtömeg, amely egy biztos, ha valamihez, a lebegő délibáb jelenségéhez nem hasonlít, a délibábos pusztaságot nem idézi fel. Összességében azt látom bizonyítva ezen az alkotáson, hogy esetenként a kevesebb több lenne. Nem kell mindent egy cikkben megírni, mondogatják tapasztalt, bölcs szerkesztők a kezdő firkászoknak. Egy térplasztikába sem kell minden helyi jelenséget belezsúfolni, mert kiütik egymás hatását. Ami itt a lényeg és szépség: a szürkemarha gulya, a gémeskút, a pusztai híd, amely alatt ma már nem is folyik víz. . .

És ha ehhez még hozzávesszük az általam már bemutatott Lechner Kávéházat, akkor egy európai mércével mérve is hagyományőrző, ugyanakkor a korszerű szempontoknak is megfelelő intézményegyüttes, városháza-használat jött létre. A Látogatóközpont a korai kezdetektől napjainkig kíséri végig és mutatja be nagyon sokrétű eszközökkel a város történelmét, életét az egyes korokban. Belépéskor az épület ormán elhelyezett honalapító Árpád fejedelem szobrának, a korabeli kecskemétiek által Árpádkának nevezett páncélos vitéz másolatát helyezték el. Majd végighaladva a termeken a mával, napjainkban fejeződik be a tárlat, Mercedes autó és a katonai légibázis bemutatkozása búcsúztatja a látogatókat. Közben pedig sok kép és tárgy, élményközpontú interaktív eszköz mutatja be a város és a Városháza históriáját. A kiállítás mintegy 310 különböző témát dolgoz fel, mindenki a saját érdeklődése szerint választhat, hogy melyik részen időz többet, nemcsak nézelődve, de az alapos tájékoztató szövegeket is elolvasva. Találkozhatunk itt a város korábbi polgármestereivel éppúgy, mint a Pannónia Filmstúdió szülöttével, a Vizipók, csodapókkal, és még sok minden mással. Elunni nem lehet a Látogatóközpont látnivalóit, de az információtömeg akkora itt, hogy egy alkalommal nem is lehet feldolgozni, magunkévá tenni. Érdemes tehát visszatérni.

Mi most a Városházát látogattuk meg, mert pár éve, amikor ott jártunk, ki sem látszott a felújítás állványzaterdejéből, nemhogy be lehetett volna menni nézelődni. Éppen két évvel ezelőtt azonban véget ért a hatalmas munka, ünnepélyesen átadták a csodásan, rendkívüli igényességgel felújított épületet, amely korábban, fennállása mintegy 120 évében soha nem esett át teljes rehabilitáción. A Városháza az 1890-es években épült, tervezője Lechner Ödön és Pártos Gyula, ők közösen álmodták meg, miután megnyerték az erre kiírt pályázatot. De többnyire Lechner épületeként ismeri az utókor, mivel ő volt a magyar nemzeti építészeti stílus megteremtésének elkötelezett híve és alkotója. A Városháza ugyan nem egyetlen stílus jeleit mutatja, vannak különféle reneszánsz elemei is, de az összkép, valamint a díszítmények, főként a kerámia részletek egyértelműen a magyar, az ún. alföldi szecesszió felé viszik. És itt be kell vallanom, hogy nem különösebben kedvelem ezt a mézeskalács-stílt, itt pedig még az is zavart, hogy az épület belső kialakítása több helyütt inkább egy mesebeli várkastélyra hajaz, mint tekintélyes középületre. De a megépítés és a felújítás minősége, igényessége engem is lenyűgöz. Az épület legnagyszerűbb része a Díszterem, amely a Látogatóközpontban vásárolható belépőjeggyel és kísérő társaságában tekinthető meg, közben pedig magának az épületnek is jelentős részét bejárhatja a látogató. A Díszteremben Székely Bertalan freskói láthatók a falakon. Ez volt a mester utolsó és nem is kiemelkedő színvonalú világi munkája. Több javaslat után végül két jelenetes freskó valósult meg: az egyik a pusztaszeri gyűlés legfontosabb eseményét, a Vérszerződést, a másik kép I. Ferenc József koronázását ábrázolja, amelyen a király alakja mellett történelmi kedvencünket, Andrássy Gyulát ismertük fel. De hamar megtört a varázs, amikor a Horthy Miklós kecskeméti bevonulásának ünneplését megörökítő, újabb keletű falfestményt megláttuk. Ezt a mázolmányt 1945 után először csak papírral takarták el, aztán lemeszelték. Jobb lett volna, ha úgy is marad. De 2014-ben renoválták, és újból ott díszeleg a Díszteremben. . . Mire ezen kiborongtuk magunkat, stílszerűen megszólaltak az épület homlokzatán elhelyezett harangok, és eljátszották a Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját kezdetű népdalt. . .

Mivel ma volt az első nyári nap, talán egy vendég sem ment be a zárt éttermi részbe, mindenki a kellemesen kialakított kerthelyiségben, az árnyas fák alá ült le. Mi is így tettünk. De alighogy leültünk, ordító reklámszöveg harsant fel a szomszédos tömegetetőből, és ez az ott töltött egy óra alatt előfordult még vagy kétszer. A kedves, jó stílusú fiatal pincér segített választanunk a nem túl nagy, de igényes kínálatból, és mi is úgy találtuk, hogy feltűnően hamar megérkezett az asztalunkra az étel. Bár ezen a szezonindító napon még nem volt sok vendég a Parkban. Annál inkább a szomszédban, ahonnan fürdőgatyában, kihízott fürdőruhában csoszogtak át a vendégek az asztalok között a Park belső mosdóját használni vagy csak egyszerűen ki-bejárkáltak. Nem tudtuk meg, de talán annak a helynek nincs saját bejárata? Muszáj, hogy a Park kerthelyisége átjáró legyen? Az ételeink a remélt módon nagyon finomak voltak. Én baconba tekert csirkemell saslikot ettem tzatzikivel, hozzá sült édesburgonya hasábokat. A párom hatalmas, és itt nem agyonklopfolt rántott szeletet választott hasábburgonyával. Mellé sajnos, a pincér ajánlatára vegyes vágott savanyúságot, magyarul csalamádét kért, ami ilyenkor már el van öregedve, egy ilyen szintű étteremnek már nem is volna szabad az étlapon tartania. Ebéd közben aztán még egy probléma adódott, addigra ugyanis már képtelen voltam ülni a rendkívül kényelmetlen széken, ezért kerítenem kellett bele egy párnát. Szerencsére egy sarki foteles részben találtam. De nem lehetne ezekbe a műanyagfonatos székekbe eleve párnát helyezni? Ne a vendég kajtasson utána! Szóval és végül. A konyha kitűnő, de nem tudja ellensúlyozni a helyszín, a hely okozta kellemetlenségeket. Mi nem egy strandvendéglőben akartunk volna ebédelni, hanem egy polgári stílusú helyen. Ez most nem az!

A Ferdinánd egy felvidéki eredetű, de nekünk karcagi kalácsfajta, aminek a receptje az 1920-as évekre nyúlik vissza, egy lakodalomban szolgálták fel először. olvasni a szakirodalomban. Hogy Kunmadarason a Ferdinánd Bisztróban melyik recept alapján készítik, azt nem tudom, de van többféle elkészítési módja is. A lényeg, hogy az édes kelt tészta tekercseket egy kerekaljú, hagyományosan öntöttvas edénybe, manapság inkább kisebbfajta piros lábasba, fazékba helyezik egymás mellé, amelyek aztán a sütés során összenőnek, miközben vaj, tejszín puhítja a tészta állagát. Ám hogy miért lett ennek a különlegesen készülő kalácsnak a neve Ferdinánd, azt még nem sikerült kinyomoznom. Majd legközelebb megkérdezem a Ferdinándban. Mert, hogy megyünk még, az biztos! És akkor ismét ebédelni is náluk fogunk, amire most nem volt időnk.

Az épület tervezője Lechner Ödön és Pártos Gyula volt, de mindenki inkább Lechner épületeként emlegeti, ezért is a kávéház elnevezése. Bemutatkozójukban azt írják, hogy az épület tervezőinek emléke előtt tisztelegve alakították ki a Lechner Kávéházat, amelynek hangulata múltat és jelent ötvöz. Múlt és jelen, hagyományos ízek és megújulás, modern gasztronómia fogadja a vendégeket a kínálatukban. Már jó előre azt terveztük, hogy megérkezésünk után itt fogunk ebédelni, mert a programunk nem engedett meg hosszú étkezést, a kávéházi menü jellegzetessége pedig éppen a gyors elfogyaszthatóság. A helyet pedig éppen olyan kellemes, kulturált kialakításúnak reméltük, mint amilyennek megtapasztaltuk. A Lechnerben hagyományos meleg ételt jellemzően a hetenként meghirdetett menüből lehet fogyasztani. A párom ezt választotta, falusi orjalevest és óriás bécsi szeletet evett bajor burgonyasalátával. A leves mindössze csészényi, a bécsi szelet pedig valóban jó nagyra ki lett klopfolva, de a hús így csak 2-3 mm vastag volt. Nem gond ez, hiszen nem akartunk mi nagy lakomát csapni, és ez a kétfogásos menü csak 2640 forintba került. Én Mediterrán deszkát rendeltem, ami valóban egy deszkán lett gusztusosan tálalva, serrano sonka, chorizo, olajbogyó, pesto genovese, napon érlelt paradicsom, lila hagyma chutney, házi kenyér. Mindenből egy kicsi, de összességében éppen elegendő egy ebédre. Én nagyon élveztem ezt a változatosságot. Csak hát a sör! A sörkínálat lehetne minőségibb is! De ez van az országban sok helyen. Ha nem kifejezetten sörspecialitásokra szakosodott a vendéglátó, akkor a legunalmasabb középszert csapolják vagy hozzák ki üvegben, azokat a márkákat, amelyeknek valószínűleg legrámenősebb az értékesítési csapata. Tőlem emiatt egy pont levonás jár a Lechnernek!

Mi ebből azt gondoltuk, hogy minden bizonnyal zárva is van, ezért meg sem próbáltunk bemenni és szétnézni. Utólag megtudtuk, hogy be lehetett volna menni. Most már az épület külső felújítása majdnem teljesen megtörtént, de némi munkálat még folyik rajta, ezért még mindig vannak itt-ott állványok, de alattuk biztonsággal meg lehet közelíteni a bejáratot. És meglepetésre tábla adja tudtul, hogy a templom szinte minden nap hosszan látogatható. Az épület külső megjelenése nagyban megváltozott, eltűnt róla a kissé falusias, bár az építésének korában, az 1700-as évek utolsó harmadában a katolikus templomoknál szinte kötelező barokk sárga szín, most egy, talán világos homokszínnek nevezhető felületet kapott. Ezzel az épület copf stílusára utaló díszítő elemek is kevésbé hangsúlyosak lettek. Összességében a mai kor ízléséhez igazodva, megszüntetve megőrizve lett új külleme a Nagytemplomnak. Az állványzat alatt kialakított akadálymentes pallón lehet bejutni az épületbe, és ott azonnal meghökken a látogató, mert egy elhanyagolt, lelakott előtérbe jut. Belépve magába a templomhajóba, kifejezetten vegyes benyomások értek bennünket. Egyfelől a szokásos barokk túldíszítettség, de közben valami kellemetlen komor hangulat is, valószínűleg a sok szürke szín miatt, és mert a felújítás itt még nem történt meg. Az egyik oldalsó oltárkép például, amelyen Szent István felajánlja az országot Máriának, a téma fennköltségéhez nem illően szinte teljesen monokróm, töredezett szürke, csak az alsó sarkában a magyar címer, ami igazából színes. Számos kiemelkedő, a XVIII. századból származó berendezési tárgy is található itt. Nekünk ezek közül a gazdagon díszített, copf stílusú szószék nyerte el tetszésünket, főként a lépcsőzetének csipkeszerű vaskorlátja miatt, ami igazi ritkaságnak számít. Mindenesetre mi úgy hagytuk el a templomot, hogy ha legközelebb Kecskemétre jövünk, újra meglátogatjuk, annyi itt az érdekes látnivaló.

A szobák általános és teljes felújítása, azt hallottuk, még nem történt meg, de így sem volt lelakott, amelyet kaptunk, sőt teljesen rendben volt. Tehát a folyamatos karbantartást gondosan elvégzik. Ez viszont nem segít azon, hogy az étterem, ahol a reggeliztetés zajlik, még mindig egy riasztóan nagy hodály, valahonnan az 1960-as évekből, hiszen az Aranyhomok Szálloda 1962. december 31-én nyílt meg. A reggeli kínálata viszont kellően széles, különösen és mondhatni szokatlanul nagy a meleg ételek választéka. A hotel elhelyezkedése felülmúlhatatlan, hiszen abszolút a városközpontban, mindenhez közel helyezkedik el. Az erkélyről pedig remek a kilátás a nagy parkra, a templomokra. Az ott készített fotókon a galambok elleni háló látszik. A hotel szolgáltatásai rendben vannak, de bizonyos vonatkozásokban inkább csak négyes alá, mint négy csillagos a szint. A lobbyban van ugyan egy csöppnyi bárféleség, de ha valaki az egész napos programjai után leroskadna egy italra, ahhoz nem elegendően nagy, és főként nem hangulatos ez a hely. Mi is inkább a szomszédos étterembe ültünk be este. Mivel már voltunk korábban itt, kifejezetten kértem, és ezt a foglaláskor vissza is igazolták, hogy nem olyan szobát kapunk, amely egy lezárt ajtóval, de mégis össze van kötve a mellette lévő lakrésszel. Szerencsére ebből most nem volt semmi gond, de akkor minek a visszaigazolás, ha nem azt teljesítik? Ami viszont a legkellemetlenebb volt számunkra, az a nagyon műanyag töltésű ágynemű. Megértem, hogy szállodában nem lehet pehelypaplant használni, de talán van olyan változat is, amely praktikus, mégsem dunsztolódik alatta a kedves vendég egész éjszaka.