Az édességek mellett leveseket és krumpligombócokat, üdítőket és fagylaltot árulnak. És ami engem érdekelt, sokféle sós palacsintát is. Legalábbis az étlapon, mert megkérdeztem, milyen az az „Indonéz”, mire a kiszolgáló hölgy közölte, hogy csirkehúsos, de most nincs. Nem baj, úgyse azt ettem volna, autentikus nemzeti konyhát nyilván nem egy palacsintázóban kell keresni. Választottam egy juhtúrósat és egy gombásat. Lehet egy tányérra, persze. A hölgy felvette a rendelést és eltűnt a színfalak mögött, hogy a csuda tudja, mikor és hol sütött palacsintákat megtöltse a csuda tudja mikor, hol és miből készült töltelékekkel. És mikrózza, hogy frissnek tűnjön. A két palacsinta jó nagy volt, lelógott a tányérról, a mennyiséggel nem volt baj. Sajnos a juhtúró a mikrózástól teljesen megolvadt, eláztatta a dicséretesen vékonyra sütött palacsintát. A tetejére sajtot is olvasztottak, aminek általában nagy barátja vagyok, de erről nem hiányzott volna. Ekkor még nem sejtettem, hogy most eszem a finomabb falatokat. Ez csak rossz volt, a másik viszont ehetetlen. Pedig elég lett volna egy kis só, bors és az alapanyag természetes íze. Ha nem én rendeltem volna, nem jöttem volna rá, mit eszem. Bár így se tudom… A konzerv csiperke valami meghatározhatatlan ízű trutymóba volt belekeverve, semmilyen összetevőt, fűszert nem tudtam benne azonosítani. A ragacsos nemtommi összeragasztotta a tészta két felét, alig tudtam kihajtogatni, hogy megnézzem, mi a bánat lehet ez a töltelék. Okosabb a szemügyre vételtől se lettem, de legalább csináltam róla egy extra gusztustalan fotót. A vendégek maguk viszik a tálcát a gyűjtőhelyre, így a kiszolgáló nem kerül abba a kellemetlen helyzetbe, hogy meg kellene kérdeznie, miért maradt az étel nagy része a tányéron, mi volt a kedves vendég kifogása.
