Magyar Nemzeti Múzeum Budapest

A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel az Attila-kiállítás április 1-től hétköznapokon már reggel 9 órától látogatható. Mi egy olyan tárlatvezetésen vettünk részt, amelyik a múzeum rendes nyitvatartása után indult, így a Múzeumkertben éppen egy hangulatos kora esti térzenélésbe csöppentünk. Ebből is élvezhettünk még a sok ott lévővel együtt néhány percet. Szerencsére előzőleg is úgy gondoltuk, és ebben meg is bizonyosodtunk, hogy ezt a kiállítást, ha csak lehet, szakmai vezetéssel érdemes megnézni. Itt ugyanis jól jön a mondandó megértéséhez a segítség, mivel a 13 ország 64 múzeumából idehozott 400 műtárgy egyike sem kötődik közvetlenül Attilához, személyéről is csak néhány valós tényt tudunk, mégis az a szándék, hogy a kiállítás hidat képezzen a legendás hun vezér keleti és nyugati kultúrákban máig élő emlékezete között. Befizettünk hát egy esti tárlatvezetésre, amelyen egy régész és egy művészettörténész szakember vitt végig bennünket a sok-sok tárgy között, hogy minél jobban eligazodjunk egy olyan történetben és a hozzá kapcsolódó mítoszok, legendák körében, amely máig ható országunk történelmi közgondolkodásában. Hol máshol lenne helye ennek a magyar identitást meghatározó történelmi témának, mint a Nemzeti Múzeumban? A felbecsülhetetlen értékű kincseket csodálva kaptunk képet Attila koráról, és arról, miként és miért lett a nemzeti identitásképzés 1600 éven át is múlhatatlan fontosságú eleme a hun-magyar rokonság, miközben erre semmilyen tudományos bizonyíték nincs. De a vezetésen az is szóba került, hogy miért a nagy különbség: Miközben nálunk egy hősi őst látnak sokan Attilában, a hun királyban, Nyugat-Európa több országában ő maga a patás ördög, a negatív emberi tulajdonságok megtestesítője. Akiről a rossz gyerekeket és a mindent lekaszaboló bozótvágó kistraktort elnevezték. . .

Rengeteget olvastunk, rengeteget sétáltunk mire a végére értünk, de elmondhatjuk, hogy alaposan átnéztünk mindent. Az ősi leletek voltak számomra a legérdekesebbek, de a kőtártól kezdve szinte mindenről kapunk információt.

2025. április 13-ig még megtekinthetőek a sötétbe burkolózó terem tárlóiban csillogó ékszerek. De mi azért választottunk egy eheti időpontot, mert így részt vehettünk Kiss Erika művészettörténész, a kiállítás egyik kurátora és Spengler Katalin, a kortárs ékszerművészetet ismert gyűjtője által vezetett csoportos tárlatlátogatáson. Érdekes volt így látni a mintegy 40 000 év az őskőkortól napjainkig tartó időszak ékszereit, hogy magyarázatot is kaptunk általában az ékszerviseletről és egy-egy tárgyról is. Igaz, ezenközben nem volt idő és alkalom minden tárgyat aprólékosan megcsodálni, viszont amelyekre felhívták vezetőink a figyelmet, azokról jóval többet megtudhattunk, mintha csak magunkban nézelődtünk volna. A kiállítás címe szerintünk meglehetősen sután hangzik: Ragyogj! Ékszerek ideje. Az ismertetőkből azonban megtudhattuk, vezetőnk is elmondta, hogy a kiállítás címét Benczúr Emese, kortárs képzőművész Ragyogj című munkája inspirálta, amely a Magyar Nemzeti Múzeum felkérésére készült 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójára rendezett kiállításra. És most is ott függ az előcsarnokban, mintegy címlaptárgyként, mi is ott kezdtük az ékszerekkel való ismerkedést. Bevallom, ez a mű nekünk csalódást okozott, mert valójában eloxált alumíniumnak látszó láncok tömege csak, mívességben köze nincs a többségükben drága anyagokból, sok munkával készült valódi ékszerekhez, amelyek a kiállítás anyagát képezik. Az ékszerek mai tapasztalásaink szerint elsősorban a női viselet részei, a nők szeretik a csillogó csecsebecséket. A tárlókban lévő súlyos aranyakból és a szakvezetésből azonban visszaidézhettük a korábbi századok férfijait ábrázoló festményeket, és el kellett ismernünk, hajdan a férfiak viselték a drága, nehéz ékszereket, öveket, csatokat, láncokat. Mi, nők csak később vettük át tőlük az ékszerviselés szokását. De vannak a kiállításon olyan darabok is, amelyek különböző vallások használati tárgyai, mégis majdnem ugyanolyanok. Az ékszerek tehát sokkal többet elárulnak annál, mint amit pusztán ötvösművészeti alkotásként jelentenek. Ha kellő ismerettel közelítünk hozzájuk, megmutatják mélyebb jelentéseiket, mögöttes üzeneteiket és társadalmi összefüggéseiket. Röviden ekként tudom hát leírni ezt a kiállítást, és amit a vezetett látogatás jelentett. Hogy mindeközben mennyire értékelhető a Magyar Nemzeti Múzeum látogatóbarátnak, abban azonban szereztünk egy-két negatív tapasztalatot: Információt teremőrtől nem érdemes kérdezni, mert mogorvák, és úgysem tudnak semmiről semmit, pontosabban csak a szabályokat tanulták be, azt ismételgetik. Az ékszerkiállítás a pinceszinten helyezkedik el, ahová a régi építésű helyeken szokásos hosszú lépcsősor vezet le. Aki nehezen mozog, annak talán van valami liftféle, de ezt senki nem ajánlotta lelkesen, csak úgy ímmel-ámmal említették. Nem is jöttünk rá, hogy hol van, és miként lehetne használni. . .

Az egyik legfigyelemreméltóbb fotós esemény. . . sokkoló döbbent újra, annak ellenére, hogy viszonylag kicsi helyre lett bezsúfolva az anyag, néha-néha a látogatók keresztezik egymás rácsodálkozási szándékát, de ezt (is) látni kell, szépet és rosszat, Gonoszat és Jót, hogy az ember szembesüljön velük, választani tudjon köztük az életben.

század végéig. A pinceszinten a római kőtárral, a Lapidariummal érdemes kezdeni, majd innen haladni felfelé. Az időszakos kiállítások a földszinten szoktak helyet kapni. Nagyon tetszett a Kelet és Nyugat határán című régészeti kiállítás az őskőkortól a honfoglalásig, az Életre kelt avarok című időszakos kiállítástól viszont én többet vártam. Az emeleten lévő állandó kiállítás 2 részben Magyarország történetét mutatja be az államalapítástól kezdődően 1703-ig, illetve innentől egészen 1990-ig. Ahogy végigjárjuk a termeket, mintha egy virtuális történelemkönyv lapjait pörgetnénk végig. Nyilván nem lehetséges minden kis részletet megnézni és befogadni, de egy nagyon gazdag, komplex összefoglalást ad a múzeum az egyes korszakok jellemzőiről, neves személyiségeiről, a fő eseményekről. Nagyon hatásos pl. az 1956-ban lerombolt, hatalmas Sztálin szoborból megmaradt kézfej és fül. Emlékezetesek maradtak számomra a Mithrasz-szentély domborművei a Lapidariumban, a honfoglalás előtti sírok és az innen származó gazdag leletanyag, Sárkányölő Szent György szobra, Mátyás király finoman megmunkált márványtrónusa, Liszt Ferenc zongorája és a szabadkőműves páholy. A felnőtt belépő 1600 Ft-ba kerül. A fotózáshoz fotójegyet kell váltani.

Az állandó kiállításon túl mindig van időleges kiállítás is. Az épület belül is szép, jól karbantartott, haladva az idővel, a technika vívmányait is bevonták a kiállításba, az ingyenes Wi-FI még a kertben is elérhető. Kellemes délután volt, pár évente érdemes újra felkeresni.