Agapanthus adatlapja

A jó reggeli a fontos a nap indításához, és itt széles választék, megfelelő minőség volt. De ez a helyzet mégis meglátszik abban a furcsaságban, hogy a szobához, legalábbis a miénkhez, egy kis étkező rész is tartozott, hűtőszekrénnyel, kávé- és teafőzési készülékkel, néhány konyhai eszközzel. Vagyis fel lehet vinni a szobába kintről ételt, italt, és ott kényelmesen elfogyasztani. Talán ez így jól is illeszkedik ahhoz, hogy a recepciós hölgy elmondása szerint a vendégek jellemzően csak 1-2 éjszakát töltenek ebben a hotelben. A mi 6 éjszakás foglalásunk kifejezetten hosszúnak számított, nekünk pedig egy kicsit drágának is, mert amíg én a klinikán voltam, csak a párom lakott ott, és csak ő reggelizett. A másik furcsán ellentmondásos dolog, hogy a kifejezetten tágas lakrészhez egy agyon miniatürizált mosdó-zuhanyozó egység tartozik. A WC a mosdókagyló mellé van beszorítva, olyan szorosan, hogy még a WC-papírt is csak a mosdó alatti szekrénykébe lehet bedugni, nincs külön tartója, mert annyi hely sincs. A szomszédos iskola udvaráról valóban felhallatszik a zaj, de csak akkor, ha kimegy a vendég a jókora erkélyre. Zárt ajtónál nem hallottuk. Nyáron meg úgyis szünidő van. A bemutatkozó fotókon elég rikítónak látszanak a berendezés színei, de a valóságban jóval kellemesebbek, nem zavaróak. Mindezek alapján most úgy gondoljuk, ha legközelebb Szegedre megyünk, amikor már nem lesz fontos a klinika közelsége, mi akkor is ezt a szállodát fogjuk választani.

Nehéz ügy ez egyébként is Magyarországon az áldozati emlékművekkel. Az I. világháborúban elhunytak emlékére szinte a legkisebb faluban is találunk valamilyen jelet, táblát, szobrot, hiszen ezt akkoriban erősen szorgalmazta a kormányzati politika. Nem így a II. világháború áldozataira való emlékállítást a szocializmusban. Az már egy kényes téma volt, nem is sok településen mertek vállalkozni rá, mert ki tudja, hogyan is kell értelmezni a hőst és az áldozatot. Aztán jött 1956, amire nemhogy tisztességgel emlékezni, emlegetni sem nagyon volt szabad évtizedeken át. Győrfi Lajos, a Nagykunság egyik jeles szobrászának itteni, a református gyülekezeti ház előkertjében álló művével, egy több részből álló szoborkompozícióján viszont egyszerre emlékezik meg a település az I. és II. világháború, valamint a 19-es és 56-os polgárháborúban, eseményekben elvesztett lakosairól. Mindannyiuk neve fel van sorolva. Összesen 658 név. A XX. század áldozatainak emlékműve tehát az e században történt tragédiákra és áldozatokra emlékezik és emlékeztet. Az 1993-ban felállított szoborcsoport Kunhegyes százados történetét és fájdalmait idézi. Az áldozatok, valamennyi áldozat emléke előtt tiszteleg a település, és megőrzi nevüket az utókornak. Megrendítő!

évfordulóján, 2006. október 20-án avatták fel Györfi Sándor karcagi szobrászművész alkotását. A korabeli beszámolók szerint hálaadó istentiszteletet követően történt az avatás a templomnál, amikor is református egyházi vezetők mondtak beszédet a forradalom lángját ábrázoló mű előtt, merthogy a Kunhegyesi Református Egyházközség és a helyi adakozó polgárok állíttatták. Őszintén szólva, mi egy kicsit bumfordinak láttuk ezt az alkotást, ahol magas kőtömb tetején lobog a bronzból formált láng, amely egyes leírások szerint a szabadságharcra utal. Mi viszont maradnánk a forradalom lángja értelmezésnél. Azért is, mert itt ezt a fémből lévő lángot nézve az igazi jutott eszünkbe, amely Budapesten az Országgyűlés épülete előtt, a Kossuth Lajos téren őrizte a forradalom emlékét, mígnem kitelepítették onnan. De ez már egy másik, nagyon másik történet. . . Kunhegyesen, úgy tudni, nem voltak harcok 1956-ban, itt csak néhány szobrot rongáltak meg. Mégis fontosnak tartották a félévszázados megemlékezést egy szobrászati művel. És ez az igazán fontos!

minősítéseket. Ráadásul eddig úgy tudtam, hogy Debrecen és az ottani Református Nagytemplom is az Alföldön van, az a templom is legnagyobb és kéttornyú. És hogy katedrális lenne egy református templom? No, ez aztán igazán nem szokványos megjelölés. De az ezeken a kérdéseken való töprengésemet gyorsan lezárta ott jártunkkor a templom segítőkész gondnoka, aki körbevitt, majd nézelődni is engedett bennünket. Szerinte nem érdemes ezekkel a minősítgetésekkel komolyan foglalkozni. Ami tény, hogy a kunhegyesi, kétségtelenül hatalmas református templomban 1200 ülőhely van, a teljes befogadóképessége pedig mintegy 5000 főre tehető, köszönhetően a kétemeletes, körbefutó nagy karzatoknak. Kunhegyes akkor sem volt picinyke falu, amikor a 19. század első felében építtette a helyi közösség ezt a templomot. Na de, hogy 5000 fő? Igen, bizony, az 1800-as évek elején szinte csak reformátusok laktak itt, ők összesen 4561 fő, és ha még a lélekszám remélt növekedését is beszámították, indokolt volt ez a méret. Hogy közben a leírások és a vidék lakóinak ismeretében feltételezünk ebben egy kis kun kivagyiságot, majd mi megmutatjuk törekvést is, az talán megbocsátható. Manapság viszont már nincs kihasználva ez a sok hely, kevesen járnak rendszeresen templomba. Utoljára akkor volt jóformán tele az épület, amikor 1989-ben Kunhegyes ismét várossá lett, és a városavató ünnepséget, melyen 4000 fős létszámmal vett részt a város lakossága, az elszármazottak, a református templomban rendezték. Az épület eredetileg egytornyúnak készült, de mindenféle zűrök után Hild József tervei alapján épült kéttornyosnak. Hild József a hazai klasszicista építészet egyik legnagyobb alakja volt, és amikor Kunhegyesen megbízták az építésében félbehagyott templom újratervezésével, akkorra már megépültek az ő elképzelései alapján az egri főszékesegyház és a Ceglédi református nagytemplom. A kunhegyesi azonban nemigen hasonlít ezekre. Ez itt egy igazi falusi nagytemplom a reformátusoknak, büszke kunoknak. Negyvenkét méteres hófehér tornyokkal, amelyek messziről látszanak a sík alföldön. De érdemes belülről is megcsodálni lenyűgöző méreteit, megnyugtató arányait és egyházi iparművészeti értékeit. Majd körbesétálni a kertjében, ahol különböző emlékművek is helyet kaptak.

A Szépművészeti és az ebben velük együttműködő társintézmények szakemberei azonban kitűnően, magas fokú szaktudással és igényességgel oldották meg a nem mindennapi feladatot. A Magyar Nemzeti Galériában 1997-ben rendezett, MS mester művészetét bemutató kiállítás óta eltelt időben, de főképpen erre a mostani tárlatra készülve, a művészettörténészek újabb kutatásokat folytattak annak meghatározására, ki is lehetett a névtelen alkotó és újabb művekről állapították meg, biztosan, esetleg csak valószínűsítve, hogy az ő alkotásai vagy a közreműködésével születtek. Ezért most jóval több képet láthatunk, amelyeket hozzá kapcsolnak, ám jelezve, ha ez nem teljességgel bizonyított vagy bizonyítható. Majd a végén még azzal is szembesülünk, lehet hogy a titokzatos MS mester egy köznapi nevű Michel Schröter osztrák volt. . . Ilyen szempontból tehát nagyon sajátos ez a tárlat, és nagyon épít arra, hogy a látogatók hajlandóak legyenek belépni egy izgalmas szellemi folyamatba, hiszen több alkotásnál csak a korabeli művészeti példák segítenek a meghatározásban. De ha valakinek nincs kedve az évszázadokra visszanyúló művészettörténeti nyomozást elemezgetni, nem kell mást tennie, mint élvezni a csodát, MS mester képeinek gyönyörűségét. Nekem még mindig a világszép Vizitáció című festmény a kedvencem, amely egykor a selmecbányai Szent Katalin-templom főoltárát díszítette. E monumentális remekműből fennmaradt hét táblaképet most először láthatja együtt a közönség, és csak egy hiányzik a nyolcból. De a tárlatvezetőnk elárulta, abban reményednek, hogy talán-e kiállítás hírére valahonnan felbukkan az évszázadok óta eltűntnek tartott nyolcadik kép is. Visszatérve a Vizitációhoz, Mária látogatása Erzsébetnél, szerencsére a Szépművészeti tulajdonában van, így máskor is megtekinthető. De most a képtársaival együtt bemutatva különösen emlékezetes látványt, együttest alkotnak. Talán már máskor is említettem, most e kiállítás kapcsán még inkább hangsúlyoznom kell, mennyire örülök és hasznosnak tartom, hogy a múzeum ma már számos eszközzel igyekszik a látogatók tájékozódását segíteni. A kiállított anyaghoz alapos szöveges eligazításokat adnak, kiállításvezető kapható a pénztárban csekély összegért, számos alkalommal előre meghirdetett tárlatvezetést tartanak, amelyre a neten előre megvásárolható a részvételi jegy, és amit korábban még sosem láttam, a jókora és általában igen drága kiállítási katalógusból is kihelyeztek egy példányt a teremben, bárki belelapozhat, elolvashat magyarázó részeket a művekről. Szépségekkel eltelve, tudással gyarapodva hagytuk el a kiállítást. És hogy valamennyire kipihenjük magunkat, ücsörögtünk kicsit a hajdani kolostorkertek hangulatát idéző Ión udvarban. Korábban nem is tudtunk a létezéséről. Majd lelifteztünk a járdaszintre, mert az épület nagy felújítása óta szerencsére nem kell megmászni az impozáns, de magas lépcsőt.

Nagyon szerettem volna megkóstolni az eper és bodza levesüket áfonya mousse-al, de szerencsére a pincér előre figyelmeztetett, hogy ez egy átlátszó gyümölcsleves, nincs benne sem tejföl, sem tejszín. Én viszont valahogy nem egy vizes, ahogy felénk mondják, ciberét szerettem volna 3200 forintért enni, ezért gyorsan kifordultunk az utcára. És ott álltunk, hogy akkor most hol együnk. Ha bemegyünk a kis földalattival a Belvárosba, ugyanúgy a jórészt turistáknak szánt kínálattal és árakkal találkozunk. Ezért inkább a Nyugatihoz vettük az irányt, úgyis onnan fogunk hazautazni. Kipróbáltunk már a Nyugati téren egy-két helyet, de a görögben még nem voltunk. Most ezt választottuk. Jóravaló igyekezettel próbálnak görögös hangulatot hozni a zsúfolt nagyvárosi közlekedési csomópontba, de hát ez nem lesz mégsem mediterrán tengerpart. Mégis mi is, a többi vendég is inkább kinn ült le a teraszon a zajba, kipufogók füstjébe, nem mentünk be a zárt részbe. A strapabíróvá laminált étlap viszont nagyon is hasonlatos az eredetiekhez, kínálatában is. Mindketten grillezett csirkenyársakat kértünk, vagyis suvlakit mindenféle körettel. Kaptunk hozzá sült krumplit, pitát, tzatzikit, kevéske salátát. És minden friss volt, ízletes volt. Teljesen rendben volt. És egy ilyen, nekünk a jóllakásig elegendő tányér étel csak 4490 forintba kerül náluk. És ha már görögözünk, Mythos sört rendeltem, kis üvegje 1200 Ft. Nem egy csúcskategória, de jó közepes minőség. Összességében kifejezetten mérsékelt áron ebédeltünk egészen jót. Mi nem találtuk zavarónak, hogy a pincér fiatalemberek szinte némán szolgálnak ki, mivel semmilyen közös nyelven nem tudtunk kommunikálni, de valahogy rutinosan megoldják a feladatot. Amit viszont még ebben az utcai környezetben is zavarónak találtam, a sok szemetet a terasz alá terített szőnyegen. Időnként fel lehetne seperni!

De hagyjuk ezt a töprengést, örüljünk annak, ami ezen a helyen nemrég megnyílt, és reméljük, hosszan működik is. Merthogy eddig a helyi piacon volt csak egy kis fabódé, ahol az egyiptomi tulajdonos fiatalember kedvesen, jó kedéllyel porciózta az ízletes tortillákat, hamburgereket. Ő nyitotta meg ezen a helyen a Piramis Grill House-t, ezzel magasabb szintre emelve a vendéglátást, amelyet szívvel-lélekkel és kitűnő minőséggel művel. Itt kulturált helyen le lehet ülni, asztalok mellett, és nyáridőben akár kinn is lehet falatozni. Az ízletes étkeket pedig, ha ezt szeretné, az ugyanitt lévő Ugar sörfőzde finom kézműves söreivel tudja a vendég leöblíteni. Van egy fix étlap, de ez már nem sokkal a nyitás után bővült is, újabb csirkehúsétellel, friss limonádékkal, és ó jajj nekem, csodás baklavákkal. Mert lehetetlen ellenállni a hagyományosak mellett a pisztáciás, dubaji csokis jellegű finomságoknak. Eddig kétszer ebédeltünk náluk, de megyünk máskor is jót enni ezen a jó hangulatú helyen.

A kőoszlopon elhelyezett domborműveken szürkemarha gulya delel a pusztán a gémeskútnál, a Karcag határában lévő Zádor-híd mellett. Mert ez itt inkább a Zádor-híd, és nem a hozzá igencsak hasonlatos hortobágyi Kilenclyukú híd. Büszke tartású, szép, ősi magyar állatok a pusztában. Gémeskút. Mindenkinek a tudatába égett hídforma. Eddig rendben, mondhatjuk. A termálvíz viszont, a nyomokból ítélve, jó ideje nem csorog a kútból, meg hát az összeillősége sem egyértelmű a bronzba öntött figurákkal. De tulajdonképpen nem rossz ez a társítás sem, hiszen a Berekfürdő Termál- és Strandfürdő két itteni kútból nyeri a gyógyvizet. Akkor ez is kipipálva. Leszámítva, hogy a műnek ez a része most erősen nyilvános WC-re emlékeztet. De nem ejtettem még szót a mű elnevezésének, a fénytörésből eredő tünékeny légköri jelenségnek, vagyis a délibábnak a plasztikus megjelenítéséről. Bajban is vagyok, miként írjam körül a mészkőoszlop tetején halmozódó bronz hasonlatosságát kulturált szóhasználattal. Nem is próbálkozom, mindenkinek a fantáziájára bízom a képzettársítást, hogy néz ki ez a jókora anyagtömeg, amely egy biztos, ha valamihez, a lebegő délibáb jelenségéhez nem hasonlít, a délibábos pusztaságot nem idézi fel. Összességében azt látom bizonyítva ezen az alkotáson, hogy esetenként a kevesebb több lenne. Nem kell mindent egy cikkben megírni, mondogatják tapasztalt, bölcs szerkesztők a kezdő firkászoknak. Egy térplasztikába sem kell minden helyi jelenséget belezsúfolni, mert kiütik egymás hatását. Ami itt a lényeg és szépség: a szürkemarha gulya, a gémeskút, a pusztai híd, amely alatt ma már nem is folyik víz. . .