Agapanthus adatlapja

A pavilonban a honfoglaláskori magyar vezérek és a magyar királyok arcképei, összesen 54 portré található. Ezzel egyrészt igazodtak a királydomb adta tematikához, de Grassalkovich I. Antal gróf minden bizonnyal azt a korabeli szokást is követni kívánta, hogy a főúri lakhelyek belső díszítéseként ősgalériákat alakítottak ki. Csak ő ennek egy külön kis épületet szentelt. Nekünk most, a húsvéti ünnepnapok egyikén sikerült megnéznünk belülről is, amikor a látogatási idő alatt nyitva volt, és még helyi tárlatvezető is segítette az eligazodást a sok kép között. Az eredeti 54 olajportréból, a jelenlegi ismeretek szerint, 14 maradt meg, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeum őriz. A teljes képsorozatot most azért látjuk a pavilonban egységesnek, mert a megmaradtakat és a hiányzókat régi fotók alapján azonos módon, fotótechnikával reprodukálták. A sort Attila fejedelem nyitja, alatta Keve vezér következik és utolsóként V. Ferdinánd zárja, de közben megtalálhatjuk a buzogánnyal felszerelkezett Lehel vezér képét is. Mai történelmi szemléletünknek ilyen módon nem mindenben felel meg a képcsarnok, de látványos és elgondolkodtató is. Izgalmas még a képek további sorsa: Az 1848-49-es szabadságharc során a képek egy részét megrongálták , de a kastély új tulajdonosa, báró Sina Simon felújíttatta a pavilont és megfesttette a megrongált képek másolatait, s a sorozatot kiegészítette az építés óta eltelt csaknem egy évszázad uralkodóival. Majdnem teljes hát az uralkodók sora. Nem hiányzik csak Ferenc József és az utolsó magyar király, IV. Károly portréja.

A kastély hivatalos honlapján is felváltva használják a két elnevezést, de mostanság gyakoribb a kastélykápolna titulus, mivel nincs benne rendszeres misézés, nem tartozik hozzá egyházi közösség, plébánia, és nem is a római katolikus egyház tartja fenn, hanem ilyen szempontból is a kastélyhoz tartozik. Minden más szempontból egy nagyon is figyelemreméltó egyházi létesítmény, amelyet évek óta szerettünk volna közelről megnézni, és most, a Húsvéti ünnepek alkalmából szervezett vezetések egyikén sikerült bejutnunk. Egyébként a kastélylátogatás során csak fentről, üvegablakon át lehet ide letekinteni. Téves tehát, amit fent ír az ismertető szöveg, miszerint: A kastélytemplom a múzeum nyitvatartási idejében látogatható. A kastélyt építtető Grassalkovich I. Antal szándéka szerint az épület bővítése során a kor egyik legnagyobb kastélytemplomát alakították itt ki, amelyhez először a reformátusok ott álló templomát kellett elbontani, de ezt megfelelően ellentételezte a gróf. A belső kialakításában dúsan díszített templomot 1749-ben szentelték fel, két év múlva pedig Mária Terézia is részt vett itt egy szentmisén. A templombelső egy trónterem képzetét kelti. A kápolna fő ékessége az építészetileg is hangsúlyosan kialakított, négy fekete márványoszlop által tartott, ún. baldachinos oltár, tetején koronaformájú díszmennyezet a vörös márványból faragott tabernákulum felett. A belső kialakítás reprezentatív elemei közül ki kell még emelni, mint meglehetős ritkaságot, hogy a fehér-arany festésű, rokokó ornamentikával és domborműves jelenetekkel díszített szószékből kettő is van, a szentély előtt mindkét oldalon elhelyeztek egyet. A főoltárkép a templom védőszentjét, Nepomuki Szent Jánost ábrázolja, ami meglepő, mivel Gödöllőn és környékén nincs jelentősebb természetes víz, hogy ez indokolná a hidak, a vizek, a vízen járók védelmezőjének idehozatalát. Vezetőnk magyarázata szerint a cseh szent tiszteletét, a kor úgymond divatja szerint, Grassalkovich gróf terjesztette el a környéken, és egyebek mellett személyes okok is szerepet játszottak ebben. A diadalíven a Grassalkovich család címere látható, a szemközti falon pedig Grassalkovich I. Antal velencei üvegmozaikból készült portréja néz ránk. Ez sem gyakori, hogy nem egyházi személy arcképe legyen egy templomban. De ez a kastélytemplom vagy kápolna egy család lakhelyének megszentelt vallásgyakorlási színhelyéül épült, még ha a település lakói is részt vehettek alkalmanként a szertartásokon.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy legutóbb amiatt nem jöttünk el ide az adventi, karácsonyi alkalomra, mert szinte csak a gyerekeknek szerveztek műsorokat, ráadásul majdnem mindenért külön pénzt kértek az egyébként sem olcsó belépődíjakon felül. Lehet, hogy ez nem vált be, mert most nem tapasztaltunk ilyen törekvést. Viszont most is tapasztaltunk némi szervezetlenséget a fizetős séták, a kastély egyes részeinek külön megtekintését kínáló programokat illetően. Kellő kitartással azonban nekünk például sikerült nagyon színvonalas vezetéssel megtekintenünk az egyébként zárva lévő kastélykápolnát. Erről majd írok is külön. Miként a kastélykertben lévő Királydombi pavilonról is, amely a mostani ünnepnapokon ingyen volt megtekinthető. Miközben a Díszudvaron színpadi szórakoztatás várta a gyerekeket, kirakodóvásár a felnőtteket. Én például élvezettel néztem végig a tojáspatkolás bemutatását, soha még ilyet nem láttam. Egészen más jellegű élményt jelentett, hogy még szinte a bezárás előtti utolsó pillanatban és ezt is vezetéssel, sikerült megnéznünk a kastély nagy attrakcióját, a bécsi székhelyű A. E. Köchert ékszerészdinasztia történetét, különleges ékszereiket bemutató időszaki kiállítást. Minden elismerésünk az intézménynek, hogy ezt a fantasztikus anyagot sikerült idehozniuk. Még akkor is, ha a kapcsolódás kézenfekvő, hiszen a császári és királyi ékszerészet több híres műve a császári család egyes tagjainak, mindenekelőtt a Gödöllőt olyannyira kedvelő Erzsébet királyné, Sisi tulajdonában volt. A féltve őrzött kincsek legkiemelkedőbbje, a tárlat egyik csúcspontja egy neoreneszánsz stílusú, gyémántokkal, gyöngyökkel kirakott és zománccal díszített nagy aranybross volt, amelyet Sisi viselt, de közönség elé azóta csak most került. Volt sok arany, sok gyémánt a tárlókban, és igen, feldolgozásukban az ékszerészmesterség századokon átívelő, ám mindig fejlődő technikájának bizonyítékai. Mégis, mindez túl sok volt, ezek a remekművek, mi így láttuk, inkább voltak hivatottak a végtelen gazdagság, a hatalom demonstrálására, mint a gyönyörködtetésre. De legalább bemutatták a régi ötvöspadot is, amely az ötvösök és ékszerkészítők munkaasztala volt. . .

Medvék mentésével, befogadásával kezdődött a történet, ezért is a nevük. Ma már pávák és a nemes fehérfejű rétisas is, ormányos medvék, oroszlánok, sokfélék élnek itt. Ki jobb, ki rosszabbnak látszó elhelyezéssel. . . A hagyományos állatkerteknél, mi úgy láttuk, valamivel mégis több, levegősebb helyen, több mozgási lehetőséggel. De ne fanyalogjunk, mi, az ember juttattuk ide őket, ezeket az állatokat! Így vagy úgy, ilyen vagy olyan gyarlóságunk okán. Aztán jókodhatunk itt, gyümölcstálat vagy száraztakarmányt vásárolva az ajándékboltban, és ezekkel etetve a medvéket vagy a másutt elunt lámákat. Mi elsősorban Pablót, az ország kistigrisét látni jöttünk ide, aki szegény, rövid kis életében már ki tudja hány helyen élt, miután valakik valahol, pénzéhségtől vezérelve, túl korán elszakították az anyjától. Egy drograzzia során tavaly decemberben találták meg a rendőrök egy melléképületben. . . Onnan a Fővárosi Állatkertbe került, majd ide. A Medveotthon lett a végleges otthona. Tágas kifutót készítettek neki, úgy láttuk, még egy kis medencéje is van, ha pancsikolni szeretne. Valahol azt olvastuk, hogy a kistigris sikeresen akklimatizálódott, és jól érzi magát új, tágas helyén. De ki tudja ezt bizton állítani, hiszen alig 2-3 hete van még csak Veresegyházon? Mi bizony hosszan keresgéltük, hogy hol is van Pablo, mire megláttuk, hogy az egyik sarokba szorosan behúzódva fekszik. Mint, aki védelmet keres, de azért a kifutónak azon a részén, ahol közelebb lehet az őt bámuló emberekhez, mert hát emberhez szokott. . .

Gyönyörű tavaszi idő, szabadnap és a gyerekeknek tavaszi szünet, így nem csoda, hogy rengetegen jöttek Vácrátótra. De az önkormányzat gondos szervezésének köszönhetően a parkolás kifejezetten rendezetten történt, és csak 500 forintot kellett fizetni érte. Benn a kertben pedig eloszlott a tömeg, nem volt zavaró. Három évvel ezelőtt, amikor legutóbb itt jártunk, március eleji, hideg idő volt. Most egy hónappal későbbi kellemes tavasz. Akkor nem is nagyon sétálgattunk kint, inkább az üvegházakban nézelődtünk. Most fordítva tettünk, a többi látogatóval együtt. A belépőjegyek mellé kaptunk egy, áprilisra vonatkozó ismertetőt, amelyben a hónap érdekességeit mutatják be, hogy tudja a látogató, mit és merre érdemes keresnie. Szent György hava meghozta a virágzást, ez az időszak itt a nárciszok és a tulipánok, valamint a virágos cseresznyefafélék szezonja, de még a magnóliák is szépek, alig hullajtották szirmaikat. És elkezdett minden kizöldülni. Megtaláltunk néhány, a környezetbe illeszkedni igyekvő sajátos iparművészeti alkotást is, amelyek még viszonylag újak itt, egy évvel ezelőtt olvastam először róluk. Ám olyannyira beleolvadnak a növényzetbe, hogy alig is lehet észrevenni őket. És ha igen, ha megláttuk a műveket, nem voltunk biztosak benne, hogy hozzátesznek-e a hely esztétikai értékéhez. De legalább nem rontanak. . . , és némelyik jó közeg a fotózáskodáshoz
A Pálmaház ez idő szerinti slágere a jádelián virágzása lenne a tájékoztató szerint, de sajnos mi még nem találtunk rajta egyet sem a különleges zöldes-kékes fürtös virágzatból. Érdemes hát még ebben a hónapban kicsit később próbálkozni, ha ezt akarja látni valaki. De a következő hónapoknak is meglesz az aktuális vonzereje. Vácrátótra bármikor érdemes elmenni. Mindig szép, mindig érdekes.

A panzió ezt igen jó ár-érték aránnyal teljesítette is, de nem szívesen maradtunk volna tovább. Nyilvánvalóan nem üdülésre van ez a panzió kitalálva, de az az egy éjszaka igencsak megviselt bennünket a süppedősen puha matraccal az ágyban és a túlzottan melegre állított központi fűtéssel. Pedig amúgy nem rossz hely, tényleg. Még a külön fizetendő, étlapról rendelhető és háziasan finom reggeli is rendben volt.

Hogy aztán ez a vendégfogadás helyiségeinek kialakításában milyen lehetőségekkel, ugyanakkor kompromisszumokkal járt, azt nem tudom, csak némi sejtésünk van erről. Többször is voltunk már ebben a szállodában, mert remek helyen van, a kastélytól pár perc séta, de eddig csak egy-két éjszakát aludtunk náluk. Most négy éjszakát foglaltunk, hogy Gödöllőn töltsük a Húsvétot és a kastély ünnepi programjain túl megnézhessük a város és a környék újdonságait is. Ezért biztosra mentünk, és superior szobát kértünk, emlékezve, hogy a standard szobáik között vannak kényelmetlenül szűkösek is. Nem tudom, van-e az épületben másutt is superior szoba, a miénk a remélt módon jó tágas volt, csak éppen a tetőtérben, így kezdetben még az alacsony termetű férjem is többször beverte a fejét a lenyúló falba. A fürdőszoba nemhogy tágas, hanem szinte szobányi nagyságú, és mert csak egy kifejezetten kisméretű zuhanyfülkét építettek be a sarokba, zavaró a nagy üres térség. Bőven befért volna egy fürdőkád is, aminek mi jobban örültünk volna. De összességében mégis jobb választás volt ez a szobatípus. Ami változatlan, és számunkra nagyon fontos pozitívum, hogy csend van az egész épületben, sem utcai, sem belső zaj nem hallatszik be a szobába, és minden makulátlanul tiszta. A recepciós hölgyek és a takarítónők is végtelenül kedvesek, segítőkészek. Az étterem igazi békebeli hangulatú, de mi csak reggelizni járunk le. Nem rémlik, korábban hogy volt, most csak 8 órától lehetett reggelizni, tehát nem igazán korán. De ez nekünk nem okozott gondot, amúgy is általában későn szoktunk reggelizni, majd ebédelni, és utána már nem vacsorázunk. Így nekünk nem hiányzik a félpanziós ellátás, inkább a város és vidéke éttermeit látogatjuk. Most két-két alkalommal a már ismert és általam korábban értékelt Kemencés Étteremben, valamint Veresegyházán egy remek olasz stílusú étteremben ebédeltünk, amelyről szintén megírtam ide a dicsérő véleményt.

Van tágas kerthelyiségük is, de annyira azért még nem találtuk április elején jónak az időt, hogy ott együnk. Így az elegánsan, jó ízléssel kialakított belső terembe mentünk. Egyetlen asztalnál voltak csak vendégek a viszonylag kései ebédidőben, mi mégis keresgéltük, hová üljünk, ahol kevésbé lesz zavaró a kalapácsütéshez hasonló hangokkal ijesztgető és idegesítő úgynevezett háttérzene. Mindenhol az volt! De a kedves pincér, aki gondjaiba vett bennünket, első szóra intézkedett, és halkított. Az igényes kínálatban is segített eligazodni, így pisztácia morzsában sült sertésszűzet kértünk szarvasgomba olajjal és zöldfűszeres csirkemell steaket vaslapon sütve. Majd vártunk és vártunk, jó sokat az üres étteremben. . . Már arra gondoltam, bemegyek a konyhába segíteni, hátha akkor hamarabb jutunk ennivalóhoz. Aztán végre csak megérkeztek az ételeink, és az első finom falatok után megbocsátottuk a hosszas várakozást. Megérte! Nagyon is! És még ehhez az abszolút kedvencemmel, a belga Leffe barna sörrel is tudtak szolgálni. Egy olasz étteremben! És mert ilyen jó volt, két nap múlva ismét hozzájuk mentünk ebédelni. Az étterem ezen az ünnep előtti délutánon félig megtelt, jöttek-mentek a vendégek. De Leffe sör ekkor már nem volt, a kifejezetten szűkös kínálatból kellett választani. Nem is értjük, miért. Közben nem a kalapácsos gépzenét, hanem a még annál is hangosabb bárzongorista műsorát kellett hallgatni. . . Na de, ez alkalommal, hiába, hogy több volt a vendég, hamar megérkezett az ebédünk. És egy olyan salátát kaptam a vaslapon sült csirkéhez, hogy szavakat sem találtam a dicséretéhez. Soha még ilyen finom salátát nem ettem: Körtés gorgonzola saláta karamellizált-pirított dióval és málna vinegrettel. Voltak tehát apró hibák, de az étel a lényeg, és az nagyszerű volt mindkét alkalommal. Így én is felfelé kerekítem a megérdemelt 4,5 pontot.