Agapanthus adatlapja

Rendezvényre volt átrendezve a terem, megterítve az asztalok. Megcsodáltuk, majd félve kérdeztük, hogy de azért kaphatnánk-e egy pohárka lélekmelegítőt a ronda, nedves időből bejőve, hiszen az ünnepi vendégek még nincsenek itt. A kiszolgáló hölgy szinte nem is értette a kérdést, mert persze, hogy maradhatunk. Foglaljunk helyet a két kis asztal egyikénél, amelyet elkülönítettek az így érkező vendégeknek. Leültünk, és amíg melegedtünk, addig más piaci látogatók is bejöttek, de ők inkább a kiszolgáló pultot támasztva kvaterkáztak. Nagykörű ettől a mondhatni apróságtól is nagyszerű, ahogyan most is fogadtak itt bennünket és a többi beeső vendéget. Ne hagyd ki semmiképpen ezt a helyet, ha erre jársz!

Valószínűleg azért, mert ezen a betonon gyakran ülnek emberek, és eltakarják. Most is csak azért láthattam meg, mert három hajléktalanforma felcihelődött onnan, és így éppen szembekerültem a kis Kolodko-szoborral. A párom jókora megdöbbenésére hangosan visongtam örömömben, hogy, de hiszen ő a Skála Kópé. Megvan a Skála Kópé! Nemcsak a Skála Áruházláncra emlékeztet, hanem vele a régen volt ifjúságunkra is. A fejemben azonnal elindult a magnó, szalagos vagy kazettás? , és hallottam, ahogy a kis reklámfigura énekli: Bemegyek. Kijövök. De milyen jóóól kijövök, ha bemegyek. A mögötte álló épületben már régen nincs áruház, a Skála Metró is bezárt, mint a többi. Oda már nem lehet bemenni. Pedig, hogy szerettem. A kis kópé meg itt, immár bronzba öntve örömködik, és okoz örömet az emlékeztetéssel. Csak el ne repüljön valahová azon a vonalkódos varázsszőnyegen.

Nos, nem sikerült! Ez nem az a hely! Ez sem! De haladjunk sorjában:
Leértünk a pár lépcsőn az étterembe, és furcsán ragadt a cipőnk talpa a padlóhoz. Majdhogy nem cuppogtunk. Nem láttuk koszosnak, de valaminek mégis kellett legyen, és nem foltokban tapasztaltuk a furcsa jelenséget, hanem mindenütt. A tágas étkező helyiségben egyetlen asztalnál ült csak két vendég, egyébként üres volt. A vietnami felszolgálónő a legbelső sarokban lévő asztalra mutatott, hogy odamenjünk. Kicsit parancsolónak hatott, de amúgy is ezt az asztalt választottuk volna, mert messze volt az ajtótól, védett helyen. Igaz, hogy az ülőke kárpitja foltozott, az asztalon pedig nyilvánvalóan már többször használt, bár elmosott evőpálcikák várták a vendégeket. Még jó, hogy nem tudunk pálcikával enni. . . A rendeléssel nem volt probléma, beszélni nem kellett semmilyen nyelven, mert az étlapon minden be van számozva, csak rá kell mutatni, melyik, számú ételt kérjük. Kicsit fáztunk a párás kinti hideg után, ezért kértünk egy-egy pohárka Unicumot. És ezt még hidegben is hűtve szeretjük, de ilyen igényről valószínűleg még nem is hallottak. A párom úgy gondolta, itt az ideje, hogy megismerkedjen a híres pho levessel. Kért egy kis adagot csirkehússal. Gyakorlatilag ízetlen volt. Főételként mindketten marhahúsos, zöldséges tésztát rendeltünk. Ennek is alig volt íze, locsoltuk hát bőven szójaszósszal. Éhesek voltunk, megettük. De mi sokkal jobbat csinálunk itthon. És igen, itt is mindkét vietnami felszolgálónő bele volt zuhanva a rejtélyesen nagy mennyiségű adminisztrációba, vagy valami más teendőbe, mert ki sem látszottak a pulton lévő laptopok mögül. Elég hangosan kellett jelezni, hogy észrevegyék, ha valamit kérni szerettünk volna. Többet nem fogjuk őket ilyesmivel zavarni, mert eszünk ágában sincs még egyszer ebbe az étterembe menni.

Azt viszont iskolai tanulmányaik korából bizton fel tudnák idézni, hogy Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalakítására. Történt ez 1825. november 3-án. Attól kezdve számítja hát az Akadémia a fennállását, ezért ünneplik most a szervezet 200 éves évfordulóját. A tudós társaságnak azonban hosszú évekig nem volt saját épülete. Mígnem egy görög származású magyar mecénás, báró Sina Simon nagy összegű adományt tett a Magyar Tudományos Akadémia székházának megépítésére. Ehhez aztán többen is csatlakoztak, sőt az építkezés költségeinek finanszírozásához országos gyűjtés is hozzájárult. A neoreneszánsz stílusú épület ünnepélyes megnyitójára 1865. december 11-én került sor, vagyis ennek éppen most van a 160. évfordulója. Az 1980as évek második felében teljes felújítást kapott a ház, de őszintén szólva, én erre nem emlékszem. 2023 nyarán viszont egy újabb felújítási folyamat első üteme kezdődött meg, amelynek néhány látványos eleméről sikerült képeket készítenem. Az idén nyár végén befejeződött munkálatoknak köszönhetően az MTA a korábbinál jóval nyitottabb, korszerűen felszerelt és fenntarthatóan működő épületben fogadhatja a tudomány iránt érdeklődőket és a tudományos közösség tagjait. Vélhetnénk, hogy kettős évfordulót ünnepel az Akadémia, de a 200 év kincsei címmel megrendezett reprezentatív, gazdag kiállítás a tudós társaság működésére, működtetésére, az abban jeleskedő személyek és egyes műveik bemutatására összpontosít. Pár napja művészettörténészi vezetéssel nézhettük meg ezt a terjedelmes kiállítást, így az épületről is kaptunk értékes információkat. Az Akadémia palotájának harmadik emeleti termeiben látható a kiállítás, ahol eredetileg a Szépművészeti Múzeum elődintézménye, az Országos Képtár kapott helyet, és eleve erre a célra lett kialakítva az épületnek ez a része. A mostani felújítás során megújultak és kibővültek ezek a kiállítóterek is. A kiállítás anyaga két nagy részből tevődik össze: Az egyik válogatás a portrégyűjteményből, amelynek köszönhetően az Akadémia létrejöttében és működtetésében fontos személyiségek, valamint az intézmény legkiemelkedőbb tagjainak portréit láthatja a közönség. Tankönyvekből, sajtóból már jól ismert képekkel is találkoztunk itt, mégis a tudomány székházában látni őket eredetiben, különleges élmény. A kiállítás másik része az Akadémia gazdag kéziratgyűjteményének legértékesebb, legérdekesebb darabjait mutatja be. Rácsodálkozhatunk a Szózat eredeti kéziratára, láthatjuk II. Rákóczi Ferenc és a szövetkezett rendek szövetséglevelét, vagy például, aminek különösen örültem, Ady Endre egy már halványodó ceruzaírásos sorait az Elbocsátó szép üzenetből. És ez a halványodás is utal rá, miért csak egy évig lesz látható a kézirat-bemutató. A papírrégiségek rendkívül érzékenyek a környezeti hatásokra. Az egy év után pedig a felszabaduló helyeken az intézmény hatalmas portrégyűjteményéből mutatnak be további festményeket. Hogy Karikó Katalin Nobel-díja meddig lesz itt látható, azt nem tudom, de mi most szemügyre vehettük egy vitrinben kiállítva. Ilyet is ritkán látni. A kiállítás tehát a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi István téren lévő székházában tekinthető meg. A látogatási idő, és az egyéb ezzel kapcsolatos tudnivalók az intézmény honlapján megtalálhatóak.

Pontosan az a színvonal, amelyben egy vasárnapi, ünnepi ebédet szívesen elkölt az ember, és még nem feszélyezi a procc. A fogadtatásunk nagyon kedvesen történt, asztalt is kaptunk néhány percen belül lenn a földszinten, nem kellett felmenni a galériára, ami nekem nehéz lett volna. Amíg elkészült az asztalunk, addig levettük a kabátunkat. Igyekeztünk a már ott lévő kabáthalomnál valahogy helyet találni, mert mindössze néhány fogasnyi az erre szolgáló szűkös lehetőség. Utoljára egyetemi klubokban láttunk ilyet, az pedig már jó régen volt. Az italaink gyorsan és kellő hőmérsékletűen érkeztek, kellemes meglepetést okozva azzal, hogy a Soproni IPA Óvatos duhaj sör mennyivel jobb, mint az alapváltozat. Igaz, ennyivel drágább is. Úgy egyébként nem igazán dicsérném a sörkínálatukat. A páromnak nem ebéd az ebéd leves nélkül, rendelt hát egy csésze Szegedi tüzes marhagulyás levest. Nem volt tüzes, vagyis nem volt csípős, és egyébként is, szerinte semmi különös, csak a szokásos volt. Szokásosan állt például a tetején a vastag zsírréteg. A főételekkel sem jártunk jobban. Az XXL méretben kínált bécsi szeletről csak az árából és kérdésre derült ki, hogy sertéshúsból készül és nem borjúból, az étlap nem jelezte ezt. Ez is a szokásos magyar éttermi módon készült: 2/3 milliméteres vékonyságúra, értsd agyonklopfolva az egyébként is száraz sertéshús, vastag, száraz házi morzsában szárazra sütve. Ennyi. Ezen nem sokat segített a vékonyka citromszelet és a két kanálkányi uborkasaláta sem, hogy le tudja a párom nyelni. Én házi sonkával és camemberttel töltött pulykamellet választottam, gondolva, hogy ezt igazán nem nehéz elkészíteni éttermi tudással. Nos, nem volt vele sok probléma, csak éppen a tölteléke olyan sós volt, hogy az az egész ételre kihatott. Ha az ételek is olyan színvonalúak lettek volna, mint az éttermi környezet, akkor azt mondanám, megérte az árát, és nem három pontot adnék erre az ebédelésre.

Igaz, szépen kettesével vonultak be, és ha jól láttuk, az emeletre mentek, talán a Csokoládé Múzeumot megnézni. De ez a jelenet is az átjáróházi karaktert erősítette számunkra. Nem is ültünk le kávézni, sütizni, viszont belevetettük magunkat a szaloncukor-kínálatba, amely rögtön a bejáratnál, a földszinti sarokban fogadja a vevőket. Jó is ez így, mert aki nem akar mást, csak a karácsonyi kötelezőt megvásárolni, annak nem kell végigcaplatnia a helyiségen, de az is belebotlik, aki másért jött. Az alapáras szaloncukrokból 27 félét számoltunk meg, a klasszikus marcipánostól a kissé bizarr ötletnek tűnő Erős Pistás ízesítésűig, ezekből 1590 forintba kerül 10 deka. Volt még három a drágábbik változatból 1950-ért. Összesen tehát 30 különböző ízesítésből lehet választani, akár egy-egy darabot véve mindegyikből. Olcsónak semmiképpen nem mondható, és hogy mennyire érte meg az árát, azt még nem tudjuk, mert nem kóstoltuk. Majd karácsonykor. Egyelőre a jókora választékot és a választhatóságot értékelem jóra. Az viszont mindenképpen feltűnő, hogy Szamoséknál is kisebbek lettek a szaloncukrok, így jóval több csomagolást vásárol meg a vevő ugyanannyi termékkel.

Nem csoda, hiszen a szelíd lejtőkön, a legújabb információ szerint, már 1001 pince és présház sorakozik, amelyek közül nem egy látogatókat is fogad, kiváltképpen a közösen szervezett rendezvényeken. A Monori Pincefalu évente ismétlődő programjai közül az évnyitó rendezvény, a Forralt Boros Barangolás most 2026. január 17-én vidámkodik majd a téli csendben. A sok pince minden bizonnyal legkülönlegesebbike, a lenn a városközpontban élménybisztróként működő Fürge Páva párja, a Lusta Páva borbár és bisztró. Mi először a Fürge Pávával ismerkedtünk meg, majd természetszerűleg jött képbe a Lusta Páva. Nem véletlenül említem a képet, mert mindkét hely maga a fantasztikus látnivalók kreatív kincsestára, miközben a vendéglátásuk színvonala is kiemelkedő. A Lusta Páva azonban nincs folyamatosan nyitva, mint lenti társa. Itt fenn a hegyen tavasztól őszig, jellemzően Húsvéttól Márton napig szombaton és vasárnap délután várják a vendégeket egy jó kis borozásra, kvaterkázásra, némi borkorcsolyákat is felszolgálva. Terasz, belső helyiség és természetesen szépen kialakított pince a fogadótér. Tavasztól őszig hétvégéken, a meghirdetett nyitvatartáskor vagy az említett borvidéki rendezvények alkalmából még nem sikerült náluk járnunk. Van viszont egy másik profiljuk is, és mi így ismertük meg a Lusta Pávát: Szűk körű rendezvényeket tartanak, illetve fogadnak a Lusta Pávában. Családi összejöveteleknek, baráti találkozóknak, céges csapatépítő programoknak adnak helyet és kitűnő ellátást, kisebb csoportoknak szerveznek tartalmas estéket vagy például workshopokat. Nyitottak a zártkörű rendezvények megtartására olyankor is, amikor egyébként nincsenek nyitva.

Az utca egyik vagy talán legszebb épülete, a Benczúr utca 27. alatti neoreneszánsz stílusú palota viszont lassan 100 éve a nyitottság elve és gyakorlata alapján várja látogatóit. Homlokzatán a felirat szerint ez itt a Postás Művelődési Központ, ami ma már nem egészen pontos, de jól jelzi, hogy a felemlített közel 100 évben és jelenleg is a Magyar Postához kötődően működik a ház. A Benczúr Ház, melynek igazán különleges története van. A műemlék palota ugyanis nemcsak építészeti meglepetéseket tartogat, hanem meghökkentő életrajza is van. Minderről pedig azok a szerencsések, akik beférnek az időnként meghirdetett Szubjektív háztörténeti séta csoportjába, Szilágyi Mayától, az intézmény korábbi igazgatójától, ma háziasszonyától kapnak színes, nemcsak tájékoztatást, hanem élvezetes, gazdag elmesélést. Ha lehet egy épületet ismerni és szeretni, akkor ebből mi most vasárnap példát kaptunk egy ilyen sétán Mayától. Hallottunk a jövőre már 130 éves ház építtetőiről, a gazdag zsidó családról, a Stern-Egyedi famíliáról, és tragikus sorsukról, amelynek végkifejleteként elvesztették ezt a csodás palotát is. Az épület sorsa azonban szerencsésen alakult, annak köszönhetően, hogy 1930-ban a Magyar Királyi Postai Jótékonysági Alap megvásárolta. Az azóta eltelt közel száz évben persze sok minden történt itt is, rossz is, jó is, de most minden jónak mondható:
A Postakürt Alapítvány rendezvény- és kulturális központként működteti a nagyobb részt szépen felújított palotát. Havonta meghirdetett programból választhatnak az érdeklődők. Vagy az itteni elegáns környezetbe hozhatják családi és céges rendezvényeiket. A Benczúr Ház étterem és kávézó, nyaranként a Benczúr Kert is várja vendégeit. Korábbi helyéről ideköltözött jelentős szakmatörténeti gyűjteményével a Postamúzeum. A háztörténeti sétán pedig a hajdani gazdagság, az úri élet terei eredeti szépségükben láthatóak: brokát tapéták és drága kárpitok, textilképek a falakon, csodás csillárok. A főlépcső egyik fordulójában pedig Róth Miksa gyönyörű ólomüveg ablakának színei ragyognak a múltból a mába.