Agapanthus adatlapja

Az államalapító királyunkról, Szent Istvánról elnevezett római katolikus templom, mint rendesen, a település központi helyén található. Ez előtt a templom előtt, a rendezett kis Rózsák terén, az úgynevezett Emlékpark ékességeként áll itt a művész alkotása, a fehér talapzatra állított impozáns Szent István-szobor. 2000. augusztus 20-án leplezték le a millenniumi ünnepségek keretében. Ez volt az az időszak, amikor az ország Szent István államalapításának ezeréves évfordulóját ünnepelte, és egyre másra állították az ilyesfajta szobrokat, szenteltek zászlóanyákat és lobogókat. Szóval elég nagy volt az államilag generált, egyházilag patronált felhajtás. De minden tiszteletem a művészeké, akik legjobb tudásuk szerint igyekeznek megküzdeni Szent István király ábrázolásának feladatával. A nagy államalapítóról, első királyunkról ugyanis egyetlen korabeli ábrázolás maradt fenn, amely a koronázási paláston látható. Egy ezeréves textilen! Nem sok támpontot ad hát a valósághű megidézéshez. De talán nem is kell a feltétlen hasonlatosság, fontosabb a művészi ábrázolás. Györfi Sándor Szajolban álló szobra komoly, középkorú férfiarcot visel, ki megfontoltan viseli történelmi szerepét.

Mostanság a Magyar Művészeti Akadémia, az MMA a tulajdonosa a turisztikai látványosságnak és összművészeti rendezvényközpontnak definiált műemléképületnek. Úgy alakult, hogy nem igen voltam itt azóta, hogy az MMA tölti meg programokkal a házat, de most szűkebb hazám zenekara, a 60 éves Szolnoki Szimfonikusok adtak jubileumi koncertet a ház dísztermében a karácsony előtti ünnepi időszakban. Ezen mindenképpen részt kellett venni és ha már, ismerkedtünk egy kicsit a több nekirugaszkodásban felújított, anno 1865-ben átadott, tehát most 160 éves épülettel. Feszl Frigyes volt a Pesti Vigadó tervező építője, mondhatni ez volt szakmai élete főműve, bár a Dohány utcai Zsinagógán is rajta hagyta úgy szerkezeti, mint díszítettség tekintetében keze nyomát. Egyfajta kísérlet volt ez akkoriban a romantika nagy magyar építésze részéről egy magyaros stílus megalkotására. Bár hogy ezt a magyaros stílust miért teremtette volna meg egy a Vigadó egészében, de főként nagytermében a mór építészetet idéző építészet, az számomra inkább kérdéses, mint könnyen érthető. Ahogy már a címben is jeleztem, nekem nem kedvencem, de hatásosságát elismerem. A díszterem némi nehézségek által megteremtett akusztikája pedig igencsak jónak mondható. És mert összművészeti központnak mondják, koncert előtt felmentünk a legfelső szintre, hogy a 4. Budapesti Illusztrációs Fesztivál két nagytermet is elfoglaló kiállításán megnézzük a bemutatott, önálló művészeti ágként kezelt irodalmi illusztrációkat. A több száz mű átfogó képet ad a magyar illusztráció jelenéről, miközben megmutatja, hogyan tudják az ilyesfajta képek újra megszólítani az olvasó-nézőt. Mi nagyon élveztük ezt a sokrétű, színes tárlatot. Bár több időnk lett volna a részletes megtekintésére. De január közepéig még nyitva van ez a kiállítás, meg lehet nézni, akár ismételten is. Ami viszont egészen varázslatos élményt jelentett számunkra, hogy most először volt módunk kimenni a legfelső szinten lévő Panoráma teraszra. Igaz, az erősen tériszonyos párom gyorsan visszamenekült innen a zárt folyosóra, én viszont gyermeki örömmel csodáltam a Duna-part, a Gellért-hegy, a környék esti fényeit. Közben ő a régi képeken ismerkedett a hajdani, Pollack Mihály tervezte klasszicista Vigadóval, amelyet már több egymás utáni korosztály sem láthatott a valóságban, mert rommá ágyúzták a szemközti várból az osztrákok. Ennek utána épült ez a mai is álló kőcsipke, habcsók palota a Duna-korzón.

Az immár budapesti Nefelejcs utcában lévő Róth Miksa Emlékház és Gyűjtemény belső felújítás, átrendezés után ez év szeptemberében nyitott újra, és ehhez igazodóan hirdették meg a RÓTH160 elnevezésű emlékévet. A Róth Miksa születésének 160. évfordulóját ünneplő emlékév azonban nem zárul le a naptári esztendő végével, hanem 2026. júniusig tartanak az ehhez kapcsolódó rendezvények, események. Pár évvel ezelőtt már jártunk az Emlékházban, a művész mester és családja hajdani lakóházában, de most a megújulása hírére fontosnak tartottuk ismét megnézni, és nagyon nagy élményt jelentett. A látnivalók, mondhatnánk, maguktól beszélnek magukról, de szerencsére az emlékház és gyűjtemény gondozói magas színvonalú vezetéseket szerveznek az érdeklődőknek. Mi az idei utolsó vezetéses látogatáson voltunk a híres üveg- és mozaikművész házában, egy olyan tárlatvezetésen, amely széles körű bemutatást ad művekről, művészről és a korról, amelyben alkotott. A színpompás üvegablakokat és mozaikokat, az elkészítésükhöz készített terveket az időszaki bemutató termében csodálva értjük meg, miért írja a szakirodalom, hogy Róth Miksa a magyar szecessziós üvegfestészet és mozaikművészet megteremtője volt. A művek és terveik kiállítása mellett a lakásmúzeum tekinthető meg a kétszintes, utcafronti épületben. A Róth család lakása egyedülálló abból a szempontból, hogy a történelem viharai következtében Budapesten máshol nem maradt fenn változatlan formájában a 20. század eleji felső középosztálybeli lakásbelső. Sajnos, az udvari, jóval nagyobb, hajdan a kivitelező műhelyeknek helyet adó építmény nem látogatható, erősen leromlott állapotban várja a megújulást.

Rendezvényre volt átrendezve a terem, megterítve az asztalok. Megcsodáltuk, majd félve kérdeztük, hogy de azért kaphatnánk-e egy pohárka lélekmelegítőt a ronda, nedves időből bejőve, hiszen az ünnepi vendégek még nincsenek itt. A kiszolgáló hölgy szinte nem is értette a kérdést, mert persze, hogy maradhatunk. Foglaljunk helyet a két kis asztal egyikénél, amelyet elkülönítettek az így érkező vendégeknek. Leültünk, és amíg melegedtünk, addig más piaci látogatók is bejöttek, de ők inkább a kiszolgáló pultot támasztva kvaterkáztak. Nagykörű ettől a mondhatni apróságtól is nagyszerű, ahogyan most is fogadtak itt bennünket és a többi beeső vendéget. Ne hagyd ki semmiképpen ezt a helyet, ha erre jársz!

Valószínűleg azért, mert ezen a betonon gyakran ülnek emberek, és eltakarják. Most is csak azért láthattam meg, mert három hajléktalanforma felcihelődött onnan, és így éppen szembekerültem a kis Kolodko-szoborral. A párom jókora megdöbbenésére hangosan visongtam örömömben, hogy, de hiszen ő a Skála Kópé. Megvan a Skála Kópé! Nemcsak a Skála Áruházláncra emlékeztet, hanem vele a régen volt ifjúságunkra is. A fejemben azonnal elindult a magnó, szalagos vagy kazettás? , és hallottam, ahogy a kis reklámfigura énekli: Bemegyek. Kijövök. De milyen jóóól kijövök, ha bemegyek. A mögötte álló épületben már régen nincs áruház, a Skála Metró is bezárt, mint a többi. Oda már nem lehet bemenni. Pedig, hogy szerettem. A kis kópé meg itt, immár bronzba öntve örömködik, és okoz örömet az emlékeztetéssel. Csak el ne repüljön valahová azon a vonalkódos varázsszőnyegen.

Nos, nem sikerült! Ez nem az a hely! Ez sem! De haladjunk sorjában:
Leértünk a pár lépcsőn az étterembe, és furcsán ragadt a cipőnk talpa a padlóhoz. Majdhogy nem cuppogtunk. Nem láttuk koszosnak, de valaminek mégis kellett legyen, és nem foltokban tapasztaltuk a furcsa jelenséget, hanem mindenütt. A tágas étkező helyiségben egyetlen asztalnál ült csak két vendég, egyébként üres volt. A vietnami felszolgálónő a legbelső sarokban lévő asztalra mutatott, hogy odamenjünk. Kicsit parancsolónak hatott, de amúgy is ezt az asztalt választottuk volna, mert messze volt az ajtótól, védett helyen. Igaz, hogy az ülőke kárpitja foltozott, az asztalon pedig nyilvánvalóan már többször használt, bár elmosott evőpálcikák várták a vendégeket. Még jó, hogy nem tudunk pálcikával enni. . . A rendeléssel nem volt probléma, beszélni nem kellett semmilyen nyelven, mert az étlapon minden be van számozva, csak rá kell mutatni, melyik, számú ételt kérjük. Kicsit fáztunk a párás kinti hideg után, ezért kértünk egy-egy pohárka Unicumot. És ezt még hidegben is hűtve szeretjük, de ilyen igényről valószínűleg még nem is hallottak. A párom úgy gondolta, itt az ideje, hogy megismerkedjen a híres pho levessel. Kért egy kis adagot csirkehússal. Gyakorlatilag ízetlen volt. Főételként mindketten marhahúsos, zöldséges tésztát rendeltünk. Ennek is alig volt íze, locsoltuk hát bőven szójaszósszal. Éhesek voltunk, megettük. De mi sokkal jobbat csinálunk itthon. És igen, itt is mindkét vietnami felszolgálónő bele volt zuhanva a rejtélyesen nagy mennyiségű adminisztrációba, vagy valami más teendőbe, mert ki sem látszottak a pulton lévő laptopok mögül. Elég hangosan kellett jelezni, hogy észrevegyék, ha valamit kérni szerettünk volna. Többet nem fogjuk őket ilyesmivel zavarni, mert eszünk ágában sincs még egyszer ebbe az étterembe menni.

Azt viszont iskolai tanulmányaik korából bizton fel tudnák idézni, hogy Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság megalakítására. Történt ez 1825. november 3-án. Attól kezdve számítja hát az Akadémia a fennállását, ezért ünneplik most a szervezet 200 éves évfordulóját. A tudós társaságnak azonban hosszú évekig nem volt saját épülete. Mígnem egy görög származású magyar mecénás, báró Sina Simon nagy összegű adományt tett a Magyar Tudományos Akadémia székházának megépítésére. Ehhez aztán többen is csatlakoztak, sőt az építkezés költségeinek finanszírozásához országos gyűjtés is hozzájárult. A neoreneszánsz stílusú épület ünnepélyes megnyitójára 1865. december 11-én került sor, vagyis ennek éppen most van a 160. évfordulója. Az 1980as évek második felében teljes felújítást kapott a ház, de őszintén szólva, én erre nem emlékszem. 2023 nyarán viszont egy újabb felújítási folyamat első üteme kezdődött meg, amelynek néhány látványos eleméről sikerült képeket készítenem. Az idén nyár végén befejeződött munkálatoknak köszönhetően az MTA a korábbinál jóval nyitottabb, korszerűen felszerelt és fenntarthatóan működő épületben fogadhatja a tudomány iránt érdeklődőket és a tudományos közösség tagjait. Vélhetnénk, hogy kettős évfordulót ünnepel az Akadémia, de a 200 év kincsei címmel megrendezett reprezentatív, gazdag kiállítás a tudós társaság működésére, működtetésére, az abban jeleskedő személyek és egyes műveik bemutatására összpontosít. Pár napja művészettörténészi vezetéssel nézhettük meg ezt a terjedelmes kiállítást, így az épületről is kaptunk értékes információkat. Az Akadémia palotájának harmadik emeleti termeiben látható a kiállítás, ahol eredetileg a Szépművészeti Múzeum elődintézménye, az Országos Képtár kapott helyet, és eleve erre a célra lett kialakítva az épületnek ez a része. A mostani felújítás során megújultak és kibővültek ezek a kiállítóterek is. A kiállítás anyaga két nagy részből tevődik össze: Az egyik válogatás a portrégyűjteményből, amelynek köszönhetően az Akadémia létrejöttében és működtetésében fontos személyiségek, valamint az intézmény legkiemelkedőbb tagjainak portréit láthatja a közönség. Tankönyvekből, sajtóból már jól ismert képekkel is találkoztunk itt, mégis a tudomány székházában látni őket eredetiben, különleges élmény. A kiállítás másik része az Akadémia gazdag kéziratgyűjteményének legértékesebb, legérdekesebb darabjait mutatja be. Rácsodálkozhatunk a Szózat eredeti kéziratára, láthatjuk II. Rákóczi Ferenc és a szövetkezett rendek szövetséglevelét, vagy például, aminek különösen örültem, Ady Endre egy már halványodó ceruzaírásos sorait az Elbocsátó szép üzenetből. És ez a halványodás is utal rá, miért csak egy évig lesz látható a kézirat-bemutató. A papírrégiségek rendkívül érzékenyek a környezeti hatásokra. Az egy év után pedig a felszabaduló helyeken az intézmény hatalmas portrégyűjteményéből mutatnak be további festményeket. Hogy Karikó Katalin Nobel-díja meddig lesz itt látható, azt nem tudom, de mi most szemügyre vehettük egy vitrinben kiállítva. Ilyet is ritkán látni. A kiállítás tehát a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi István téren lévő székházában tekinthető meg. A látogatási idő, és az egyéb ezzel kapcsolatos tudnivalók az intézmény honlapján megtalálhatóak.

Pontosan az a színvonal, amelyben egy vasárnapi, ünnepi ebédet szívesen elkölt az ember, és még nem feszélyezi a procc. A fogadtatásunk nagyon kedvesen történt, asztalt is kaptunk néhány percen belül lenn a földszinten, nem kellett felmenni a galériára, ami nekem nehéz lett volna. Amíg elkészült az asztalunk, addig levettük a kabátunkat. Igyekeztünk a már ott lévő kabáthalomnál valahogy helyet találni, mert mindössze néhány fogasnyi az erre szolgáló szűkös lehetőség. Utoljára egyetemi klubokban láttunk ilyet, az pedig már jó régen volt. Az italaink gyorsan és kellő hőmérsékletűen érkeztek, kellemes meglepetést okozva azzal, hogy a Soproni IPA Óvatos duhaj sör mennyivel jobb, mint az alapváltozat. Igaz, ennyivel drágább is. Úgy egyébként nem igazán dicsérném a sörkínálatukat. A páromnak nem ebéd az ebéd leves nélkül, rendelt hát egy csésze Szegedi tüzes marhagulyás levest. Nem volt tüzes, vagyis nem volt csípős, és egyébként is, szerinte semmi különös, csak a szokásos volt. Szokásosan állt például a tetején a vastag zsírréteg. A főételekkel sem jártunk jobban. Az XXL méretben kínált bécsi szeletről csak az árából és kérdésre derült ki, hogy sertéshúsból készül és nem borjúból, az étlap nem jelezte ezt. Ez is a szokásos magyar éttermi módon készült: 2/3 milliméteres vékonyságúra, értsd agyonklopfolva az egyébként is száraz sertéshús, vastag, száraz házi morzsában szárazra sütve. Ennyi. Ezen nem sokat segített a vékonyka citromszelet és a két kanálkányi uborkasaláta sem, hogy le tudja a párom nyelni. Én házi sonkával és camemberttel töltött pulykamellet választottam, gondolva, hogy ezt igazán nem nehéz elkészíteni éttermi tudással. Nos, nem volt vele sok probléma, csak éppen a tölteléke olyan sós volt, hogy az az egész ételre kihatott. Ha az ételek is olyan színvonalúak lettek volna, mint az éttermi környezet, akkor azt mondanám, megérte az árát, és nem három pontot adnék erre az ebédelésre.