Agapanthus adatlapja

Igaz, szépen kettesével vonultak be, és ha jól láttuk, az emeletre mentek, talán a Csokoládé Múzeumot megnézni. De ez a jelenet is az átjáróházi karaktert erősítette számunkra. Nem is ültünk le kávézni, sütizni, viszont belevetettük magunkat a szaloncukor-kínálatba, amely rögtön a bejáratnál, a földszinti sarokban fogadja a vevőket. Jó is ez így, mert aki nem akar mást, csak a karácsonyi kötelezőt megvásárolni, annak nem kell végigcaplatnia a helyiségen, de az is belebotlik, aki másért jött. Az alapáras szaloncukrokból 27 félét számoltunk meg, a klasszikus marcipánostól a kissé bizarr ötletnek tűnő Erős Pistás ízesítésűig, ezekből 1590 forintba kerül 10 deka. Volt még három a drágábbik változatból 1950-ért. Összesen tehát 30 különböző ízesítésből lehet választani, akár egy-egy darabot véve mindegyikből. Olcsónak semmiképpen nem mondható, és hogy mennyire érte meg az árát, azt még nem tudjuk, mert nem kóstoltuk. Majd karácsonykor. Egyelőre a jókora választékot és a választhatóságot értékelem jóra. Az viszont mindenképpen feltűnő, hogy Szamoséknál is kisebbek lettek a szaloncukrok, így jóval több csomagolást vásárol meg a vevő ugyanannyi termékkel.

Nem csoda, hiszen a szelíd lejtőkön, a legújabb információ szerint, már 1001 pince és présház sorakozik, amelyek közül nem egy látogatókat is fogad, kiváltképpen a közösen szervezett rendezvényeken. A Monori Pincefalu évente ismétlődő programjai közül az évnyitó rendezvény, a Forralt Boros Barangolás most 2026. január 17-én vidámkodik majd a téli csendben. A sok pince minden bizonnyal legkülönlegesebbike, a lenn a városközpontban élménybisztróként működő Fürge Páva párja, a Lusta Páva borbár és bisztró. Mi először a Fürge Pávával ismerkedtünk meg, majd természetszerűleg jött képbe a Lusta Páva. Nem véletlenül említem a képet, mert mindkét hely maga a fantasztikus látnivalók kreatív kincsestára, miközben a vendéglátásuk színvonala is kiemelkedő. A Lusta Páva azonban nincs folyamatosan nyitva, mint lenti társa. Itt fenn a hegyen tavasztól őszig, jellemzően Húsvéttól Márton napig szombaton és vasárnap délután várják a vendégeket egy jó kis borozásra, kvaterkázásra, némi borkorcsolyákat is felszolgálva. Terasz, belső helyiség és természetesen szépen kialakított pince a fogadótér. Tavasztól őszig hétvégéken, a meghirdetett nyitvatartáskor vagy az említett borvidéki rendezvények alkalmából még nem sikerült náluk járnunk. Van viszont egy másik profiljuk is, és mi így ismertük meg a Lusta Pávát: Szűk körű rendezvényeket tartanak, illetve fogadnak a Lusta Pávában. Családi összejöveteleknek, baráti találkozóknak, céges csapatépítő programoknak adnak helyet és kitűnő ellátást, kisebb csoportoknak szerveznek tartalmas estéket vagy például workshopokat. Nyitottak a zártkörű rendezvények megtartására olyankor is, amikor egyébként nincsenek nyitva.

Az utca egyik vagy talán legszebb épülete, a Benczúr utca 27. alatti neoreneszánsz stílusú palota viszont lassan 100 éve a nyitottság elve és gyakorlata alapján várja látogatóit. Homlokzatán a felirat szerint ez itt a Postás Művelődési Központ, ami ma már nem egészen pontos, de jól jelzi, hogy a felemlített közel 100 évben és jelenleg is a Magyar Postához kötődően működik a ház. A Benczúr Ház, melynek igazán különleges története van. A műemlék palota ugyanis nemcsak építészeti meglepetéseket tartogat, hanem meghökkentő életrajza is van. Minderről pedig azok a szerencsések, akik beférnek az időnként meghirdetett Szubjektív háztörténeti séta csoportjába, Szilágyi Mayától, az intézmény korábbi igazgatójától, ma háziasszonyától kapnak színes, nemcsak tájékoztatást, hanem élvezetes, gazdag elmesélést. Ha lehet egy épületet ismerni és szeretni, akkor ebből mi most vasárnap példát kaptunk egy ilyen sétán Mayától. Hallottunk a jövőre már 130 éves ház építtetőiről, a gazdag zsidó családról, a Stern-Egyedi famíliáról, és tragikus sorsukról, amelynek végkifejleteként elvesztették ezt a csodás palotát is. Az épület sorsa azonban szerencsésen alakult, annak köszönhetően, hogy 1930-ban a Magyar Királyi Postai Jótékonysági Alap megvásárolta. Az azóta eltelt közel száz évben persze sok minden történt itt is, rossz is, jó is, de most minden jónak mondható:
A Postakürt Alapítvány rendezvény- és kulturális központként működteti a nagyobb részt szépen felújított palotát. Havonta meghirdetett programból választhatnak az érdeklődők. Vagy az itteni elegáns környezetbe hozhatják családi és céges rendezvényeiket. A Benczúr Ház étterem és kávézó, nyaranként a Benczúr Kert is várja vendégeit. Korábbi helyéről ideköltözött jelentős szakmatörténeti gyűjteményével a Postamúzeum. A háztörténeti sétán pedig a hajdani gazdagság, az úri élet terei eredeti szépségükben láthatóak: brokát tapéták és drága kárpitok, textilképek a falakon, csodás csillárok. A főlépcső egyik fordulójában pedig Róth Miksa gyönyörű ólomüveg ablakának színei ragyognak a múltból a mába.

Nem szívesen élek a felsőfokú jelzőkkel, amelyekkel igyekszenek egy-egy létesítmény iránt felkelteni, erősíteni az érdeklődést, de meg kell említeni, hogy egyes értékelések szerint ez a megye legrégebbi, legértékesebb műemléke, mely őrzi az árpád-kori jelleget. Mégis kevesen tudnak róla. A templom építését 1186-ra tehetjük, ugyanakkorra, amikor az itteni premontrei prépostságot megalapította a területet birtokló, a vezetékneveket még nem használó korban egyszerűen csak Jánosnak hívott földbirtokos. Majd a XVIII. század közepén barokk stílusban alakították át, építették újra. 1840-ben, majd 1971-1974-ben is felújították, és addig úgy gondolták, hogy ez is a Jászság egyik tipikus barokk temploma. Csakhogy az 1970-ben megkezdett régészeti ásatás egy román stílusú templomot tárt fel az épületben. Innen a legrégebbi státusz, és annak eredője, hogy ennyiféle építészeti, képzőművészeti stílus megjelenése egy helyen kifejezetten ritkaság. Nemcsak a középrészben megmaradt románkori falakat, épületelemeket, hanem gótikus építészeti emlékeket is tartogat a templomépület, ahol a szentélymennyezet klasszicista falképekkel és díszítőelemekkel van tele. Miközben a barokk is hangsúlyos maradt. A Matuska Kristóf prépost idejéből, 1757-ből származó főkapu felett látható, egyesített prépostsági címer pedig már inkább a rokokóba hajló stílust mutat. A főhajó északkeleti szögletének falában a román kori templom legértékesebb részletét, egy falfülkébe foglalt domborművet láthatunk, amely a Szent László-legenda egy részletét ábrázolja. Írják az ismertetőkben. Minden bizonnyal így van. Higgyük el. Magyarázat hiányában ugyanis a laikus látogató nem sokat ismer fel a töredezett legendából. Alaprajzilag nem bonyolult, mégis sajátosnak mondott az épület, nyilván amiatt, hogy egy egyhajós csarnokban a szentély előtti részből jobbra és balra egy-egy kápolna nyílik. Az egyik kápolna felől lehet bejutni egy zárt folyosóra, ahol középkori kőtöredékeket őriznek. Az egész így együtt nekünk, a jelenkor gyermekeinek maga a középkori legendárium tárgyi megjelenése. A főoltár képe a templom védőszentjét ábrázolja: Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust a Jordán vizében. De ami még a festészetet illeti: 1986-ban modern freskókkal gazdagodott úgymond a templombelső. A bejárat bal oldalán Keresztelő Szent János, a templom névadójának életéből vett jelenetek; a jobb oldalon pedig a premontrei rendet alapító Szent Norbert és a szerzeteseket ábrázoló falképet láthatunk. A magunk részéről nem rajongunk az ilyen képekért, maradtak volna inkább fehérek azok a falak. De amennyi stílus itt már keveredik, megférnek még ezek a freskók is.

A premontrei katolikus szerzetesrendről nem sokat tudunk, pedig itt voltak Franciaországból érkezvén már a magyar kereszténység megszilárdulásának idején, az 1100-as évek vége táján. A XIII. században pedig már több mint harminc premontrei prépostság működött szerte az országban. Ezek egyike volt a jánoshidai, amelyet a hagyomány szerint 1186-ban a falu János nevű birtokosa alapított Keresztelő Szent János tiszteletére. A következő évszázadokban aztán hol a törökdúlás, hol a Habsburgok, majd a szocialista önkény űzte el innen a premontreieket. Holott sok jót tettek az ország népével, amikor éppen itt voltak: jelentős szerepet játszottak a vallási élet, az oktatás, a művészet és a tudomány alakításában. 1802-től 1950-ig egy hosszú időszakon, 150 éven keresztül építkezhettek, szellemi és konkrét értelemben is. A rend ez idő alatt, 1816 és 1819 között klasszicizáló késő barokk stílusban emelt egy új épületet Jánoshidán a rendház és a birtokigazgatási központ céljára, amelyet nem sokkal később emeletráépítéssel bővítettek. A 2. világháború után feloszlatták a rendeket, és a jánoshidai rendház-kastélyt is államosították. A rendszerváltáskor a premontrei rend nem igényelte vissza az 1958-ban műemlékké nyilvánított épületet, ehelyett 2001-ben államiból önkormányzati tulajdonba került, és hosszú idő után pályázati pénzből felújították. A kilencszáz éves kulturális, szellemi örökség megmenekült a pusztulástól, 2021. augusztus 27-én ünnepélyes keretek között adták át. A napokban pedig azt láttuk, hogy a Turizmusfejlesztés Jánoshida településen elnevezésű projekt keretében további kiegészítő felújítások folynak a külső részeken. Összességében fél milliárd forint közpénzráfordítással egy méltóképpen helyreállított rendházat, helyi szóhasználattal kastélyt talál a látogató Jánoshida központjában. Míg külső megjelenésében elegáns és méltóságteljes az épület, belső részei, helyiségei barátságosságot és az értékek nagy gondossággal való megőrzését, kezelését tükrözik, miközben a kiállítótermekben helytörténeti érdekességekkel ismerkedhetünk meg. Az emeleti helyiségek falfestményeinek restaurálására nem futotta a pályázati pénzből, de láthatóvá tettek belőlük fontos részeket, a többit lemeszelés óvja. Minden nagyon kulturált hát. Majdnem! Csak azokat a rettenetesen ízléstelen, ráadásul nagyszámban felaggatott csillárokat ne kellene mindenütt látni, mert valaki ezeket engedélyezte a pályázat keretében. . . A Premontrei Rendház Turisztikai és Látogatóközpont hasznosítása az eredeti szándékok szerint kétirányú, egyrészt turisztikai célokat, másrészt közösségi funkciókat lát el a rendház-kastély. A közösségi irány rendben működik is, tavasztól őszig a közösségi élet egyik fontos színtere lett a ház a településen. Nehezebb a helyzet a turizmus fogadásával. Az országban másutt is lehet a problémát hallani, hogy megkapták és felhasználták a pályázati pénzt egy-egy épület felújítására, de azután a működtetésre már nincs elegendő forrása az egyre szegényített önkormányzatoknak. Ezért van az, hogy Jánoshidán is leginkább csak előre bejelentkezett csoportoknak tudják megmutatni a rendházat.

Az 1770 körül készült barokk kőszobor eredetileg a Zagyva-híd mellett állt, mivel Nepomuki a folyók, a hidak, a vízen dolgozó emberek védőszentje. 1948-ban helyezték át a római katolikus templom kertjébe. Az ismeretlen alkotó a szentet a szokásos módon ábrázolta, papi fejfedővel, karingben, palásttal, feszülettel a kezében. Ezek a jegyek a nagymértékű romlás ellenére is felismerhetők a művön, a szent arca viszont már alig kivehető, és az egyes leírásokban szereplő angyalok, de legalábbis töredékes puttóalakok, már nincsenek a lábánál, teljesen eltűntek. Hiába volt tehát, hogy már 1965-ben védetté nyilvánították. Hiába a műemléki védettség, ha nincs pénz a szobor restaurálására. Eddig kibírt már talapzatán vagy 250 évet. Vajon mennyit bír még ki?

Hogy a lourdesi barlang megépítésének módja miként alakult ki, azt nem tudom, de meglehetősen hasonlóak egymáshoz, legalábbis a mi környékünkön, az Alföld közepén. Terméskőből épített, elől nyitott, barlangszájat idéző félkör alaprajzú kunyhó, benne Szűz Mária szobra meg persze virágok és a hozzá imádkozó, gyógyulásukat, sorsuk egyéb jóra fordulását neki köszönő hívek hálatáblácskái. Jánoshidán a templom előtti parkszerűen kialakított, ápolt kertben találjuk a maga nemében igényesen kialakított Lourdesi barlangot, oldalt a kerítés mellett. 1957-ben állították helyi hívek adományából a Lourdes-i jelenés 100. évfordulója alkalmából. A buzgó hívek azonban, a kis márvány emléktábla tanúsága szerint, egészen pontosan 1957. május 26-ra datálták a barlangot, valószínűleg annak felszentelését megörökítve. Vagyis alig több mint három héttel voltak az 1956-os forradalom leverését követően megdöbbentő módon sokak által lelkesen ünnepelt, kommunista május 1-je után. Megpróbáltam ott, a kis táblácskát olvasva elképzelni a helyzetet, és arra jutottam, hogy az addig vallásuk gyakorlásában finoman szólva sem támogatott híveknek felmentést adhatott egyrészt a 100 éves évforduló, másrészt az akkori bonyolult politikai közállapotokban ugyan ki figyelt egy kis falu szenteskedéseire.

Majd pedig elérték, hogy a város legjobb éttermeként ajánlották a helyiek figyelmünkbe. A honlapjukon azt olvasni, hogy örömmel várják új éttermünkbe a vendégeket, és az idegen számára az is kiderül, hogy egy alapos felújítás után, 2022-ben nyitottak újra. Legalábbis mi így értelmeztük az olvasottakat. De lehet, hogy mostanában is volt egy frissítés, mert mind kívül, mind belül olyan újszerű és ragyogóan tiszta minden, hogy nem tudom, láttunk-e már étterembelsőt, amely ilyen feltűnően tiszta, mint ez. Az viszont meglepett bennünket, amikor beléptünk, hogy egy jókora terem láthatóan lakodalmas igénybevételhez van berendezve, a napi vendégek az italos pult előtti négy asztalnál és még a nagyterem előterében kettőnél foglalhatnak helyet. Mi az ivónál ültünk le, és hamar kiderült, hogy nincs ezzel semmi gond, az is nagyon kulturált hely. Rendelhettünk volna napi menüt is, de inkább az étlapról választottuk mindketten az erdei gomba mártásos szűzérmét, rizzsel és röstivel. A hús finom puhának bizonyult, ám úgy vélem, nagyjából ennyi volt a szakács valós teljesítménye. A honlapjukon XXI. századinak hirdetett konyhával? ! Merthogy a gyorsfagyasztott, gyári rösti tallérok csöppet nyersek maradtak, és hát az erdei gombákon is érzett az előzetes mélyhűtés. Ez így már nem nyerte el annyira a tetszésünket. Szerintünk egy magára sokat adó étterem ne mirelites zacskóból főzzön!