Ugor adatlapja

. . ) Nos, aztán az 1932-es idők meg már más idők voltak, ekkor a magyar közélet is elkezdett erősen a múltba gyökerezni meg szentfazekalni, és így aztán Árpád-házi Szent Erzsébet lett a névadó. Ez az emlékmű róla szól, sokkal szebb, mint Sisié, kerámiából készült és az alsó lapokon, a nyolcszögletű mértani test oldalain Szent Erzsébet életének állomásai vannak domborműként feltüntetve, és elhelyezkedésével, mondhatnánk ő uralja a teret. Meg a névadást is.

Volt itt valaha egy különálló település, aztán nem is egy, és amikor már több volt, az egyiket elnevezték Erzsébetfalvának. Telt és múlt az idő, gyarapodás, fejlődés, városiasodás, aztán egyszer csak hopp, Budapesthez lett csatolva ez is. A lokálpatrióták állítottak ide, a helyi főtérre egy ronda emlékkövet ennek emlékére, 1996-ban tették ide, a kő viseli - bele van dolgozva - Erzsébet félkoronáját, és az emlékkő rondaságának enyhítésére talán egy ártatlan kisgyerek rárakott egy kis kabalaállatkát.

Úgy hogy ma direkt ide. . . A szomszédban Ildikó konyhája tömve volt, egy tűt sem lehetett leejteni, ez meg tök üres. Miért? Itt megmérgezik az embereket? Szóval, ültem, ahová akartam, Pincér kedves volt, jött, érdeklődött, két felszolgáló is tette a dolgát végig, tényleg vendégül láttak, jókat beszélgettünk is közben, az ételről meg az étteremről is, szóval, kértem először egy kimchi levest, vártam rá, tűzforrón érkezett, de fújogatás után jó falatozásnak bizonyult, igaz, a forróságtól, meg a csípős levestől egy fél csomag papírzsebkendőt is elhasználtam közben. Szerintem nagyon igényesen készült, ez bizony nem egy gyorsétterem, tényleg szakácsa van, és autentikus konyha. A levessel együtt kaptam a köreteket, savanyúságokat is, nem baj, ehetek hozzá is, ha akarok. Így örömmel telt az idő. Aztán, hogy kész voltam vele, jöhetett a kacsacomb, na, ahhoz már felhasználtam rendesen a kapott köreteket is, és megint csak jól telt az idő. Persze két csípős fogást szerintem ne rendelj egymás után, volt, hogy már úgy éreztem, hogy ez sok így, ilyenkor jót tettek a rizsek, krumplik, savanyúk. A végén aztán a bennem feltüzelt poklot két hideg Pepsivel próbáltam eloltani, és nagyon kedélyesen távoztam. Javasolnám ínyenceknek a helyet! Nem olcsó, de megéri! Szervízdíj a számlában.

Kicsit szkeptikus voltam, mi ez, érdemes oda felmászni? Aztán mit látnál onnan? A pusztát? Ugyan már. . . de aztán nem én lennék, ha nem mentem volna fel, és az éppen búcsúzó nap utolsó fényeiben tényleg érdemes látvány, azt is el tudom képzelni, hogy ha időt szánnék erre, sokat ülnék itt csendben, talán még a puszta állatait is megfigyelhetném. Kicsit korhadnak már a deszkák, óvatosan lépkedni fel és le a lépcsőn, de megéri, esküszöm, érdemes!

De mióta hazánk látványosan keletre szélkakasolt, azóta nyilván minden lehetséges, meg mindennek az ellenkezője is.

És milyen jól jártunk ezzel! Lelkiismeretes tanítok tömege élt a falvakban, a tiszteletessel, a patikussal meg a boltossal talán össze is jártak kártyázni, és mondhatjuk azt is, hogy többek között ezekből a kis műhelyekből nőtt ki a magyar oktatás aranykora. fényes évszázada. Ma, amikor a teljes oktatási rendszer pusztulóban van, az egész ágazat a szőnyeg alá van söpörve, a pedagógust a nép ellenségévé varázsolta a kor, hát most megállok egy-egy ilyen helyen és fejet hajtok. Tisztelet a régi, úttörő kollégáknak!

Mármint azt, hogy ha nem jönnek az amerikaiak. Na de miért? Mi dolgom van nekem az amerikaiakkal? Hát szóval csak az, hogy általában délelőtt 10-kor, 11-kor szokott megérkezni a repülőgépük Budapestre, akkor szólnak, 2-3 óra alatt itt vannak Makón, és nem nagyon szeretik, ha más is van itt. Hűű, azt a nemjóját! Hát miért, az övék ez a zsinagóga? Nem, de nem szeretik, ha mások is vannak. Huhh. . . hogy is van ez? Mert ha zártkörű egyházi rendezvény van valahol, természetesen értem, bármilyen egyházban előfordulhat, hogy most csak a hívők lehetnek jelen, idegenek nem, ez természetes. De ez jelenleg nem egy egyházi intézmény, itt nem folyik hitélet, ezt rendbehozatta az utókor tisztelete, pénze, a tiéd is, az enyém is, közös kulturkincsünk. De, hogy idejön valaki sokezer kilométerről, és azt mondja, hogy na, most akkor az övé, ez úgy nincs egészen rendben. De szerencsére nem jöttek a amerikai Pásztor fiúk és nem mondták, hogy einstand, így én, kis nemecsek magyar örömmel és tisztelettel végigjárhattam a házat, felmentem a női karzatokra is, az ortodoxoknál sűrű rács fedi a teret, onnan nézhetsz le a lyukakon, és alaposan megtekintettem minden apró részletet. Gyönyörű a hely kívül és belül. Az udvaron is bejártam, amit lehetett, itt van, azaz volt a mikve, a helye megvan, egyébként Budapesten is az ortodox Kazinczy utcai zsinagóga hátsó terében van a rituális fürdő. Izgalmas élmény, páratlan kincs, ajánlom is mindenkinek megtekintésre hazánk második legnagyobb ortodox zsinagógáját! Meg a legnagyobbat is Budapesten, persze!