Vagon Étterem Budapest

Kint a teraszon ültek ketten-hárman, azaz alig. . . de hát az csak egy olyan koszos, dzsuvás környezet, meg meleg is van, meg por, inkább bementem a vagonba. Leülés a boxba vagy kupéba vagy hogy is mondjam, egy ábrándos leány felfigyelt rám, lassú mozgással hullámzott át a vasúti viszonylaton, határozottan dallamos csípőmozgással, ezt járást tanulni kell, aztán megegyeztünk, hogy eszem levest mégis, legyen akkor húsleves, és rávágytam a vadasra is tésztával,,, nem éreztem összevalónak a két fogást, ezért még hezitáltam kissé. De a gulyás az meg sok lett volna. Abból van kisebb adag, csészével. Jó, hát legyen. Majd hosszú, hosszú várakozás. . . De miért? Konyha működik? Levest nem most kezdenek el főzni, az készen van. Meg van összesen három vendég égen és földön, nem kell itt tömegigényt kielégíteni. Csengő szól, lány ring leves kijön, leteszi a hőslevest. . . húslevest? ? Miért? De ha már itt van. . . ülök, várok. Csak villám van, meg késem, az előbb kaptam. Senki nem jár felém. Olyan ez, mint a gólya-róka mesében. . . kimegyek a vagonból a lány után. Rám néz. Kérdezem bizonytalanul, hogy a késsek vagy a villával egyem a levest? Megint rámnéz, elmegy, majd hoz egy kanalat szalvétában. . leteszi, se egy tessék, se egy bocsánat, elnézést, leteszi és némán elmegy. Elring. A leves nagyon sós. Nem annyira bámon, meleg van, sót is kel pótolni. De azért jobb lenne, ha én határozhatnám meg, hogy mennyi sót szeretnék. Ennyit azért nem. Megeszem. Majd sokáig várakozás a másodikre. Csengetés, megjön az is lánylábon, édes vadasmártás pont éles ellentéte a keményen sós leveslének, de átállítom magam édes üzemmódra. Falatozás, hús, mártás, tészta. . . Ez finomabb. Majd a végén a csapolt Staropramen sok mindent feledtet. Jelzem, hogy fizetnék. Jön a furcsa, kisé ápolatlan főnök vagy mi, aki idáig a vagon végében hangoskodott, elég kéretlenül. Kártyával fizetek, vastagon, mert a szervízdíj is benne van, így ez a szimplának tűnő ebéd egy szimplának tűnő helyen 8000 forintra kerekedett, kártyám sípol, fizet, terebélyes főnök semmi köszönjük, semmi egészségére, semmi viszlát, szó nélkül elfordul és ott hagy. Még eszembe jutott a WC is, hátha használnám, de előttem behajolt oda egy idősebb férfi a szűk folyósón, az arca elborzadt, és inkább visszatartotta a veséjét mindentől, semmint oda belépjen. Én már meg sem próbáltam. Persze, ezek után az eszik ott, aki akar.

) E-mailen foglaltunk asztalt, de sajnos nem kaptunk visszaigazoló üzenetet (első alkalommal ez rendben megtörtént), így fel kellett hívjam az éttermet, hogy érdeklődjek, lesz-e helyünk. 2. ) Érkezésünkkor a pincérek - illetve ahogy később megtudtuk, egyikük az Üzletvezető volt - nem fogadtak minket, odakint a lépcső mellett ücsörögtek. Kb. 4-5 percig ácsorogtunk egyhelyben, majd választottunk magunknak egy szimpatikus asztalt, amelyről aztán később kiderült, nem az volt részünkre lefoglalva. 3. ) Az Üzletvezető úr - akiről azt hittük, hogy vendég lehet, mert nem volt átöltözve - civil, utcai ruhában (rózsaszín pólóban, farmebnadrágban, nike cipőben), letegezve szolgált ki minket (habár fiatal 30-asok vagyunk, ez egy étteremben nem helyénvaló). 4. ) A felszolgált étel (Vagon tál) húsadagja pontosan fele akkor mennyiség volt, mint első alkalommal és a krumpli ehetetlenül el volt sózva, a pálinka hanyagul, nem egyformán lett kimérve. A fiatal pincér fiú udvariasan érdeklődött, hogy hogy ízlik az étel. Mi éltünk a panasz lehetőségével. Zavarában minden, a vendégre nem tartozó belső problámát (a másik pincér úr egészségi állapotát, a helyettesítés nehézségeit) megosztott velünk. Az Üzletvezető urat (panaszkezelés céljából) már nem is láttuk. Röviden egy hasonlattal megfogalmazva első alkalommal úgy éreztük, hogy a vonat megy, most pedig állt. . . U. i. : Mielőbbi gyógyulást és jó egészséget kívánunk a Főpincér úrnak, akinek a munkájával és személyiségével maximálisan meg voltunk elégedve húsvétkor, és aki igazi, kellemes Vagon-hangulatot teremtett. Ezt a benyomást próbáljuk emlékeinkben megőrízni az étteremről.

Ez a cseppet sem barátságos fogadtatás megadta az alaphangot de nem hagytam, hogy elrontsa a kedvünket. Egy pizzát választottunk a gyerekeknek, magunknak pedig gnocchit. Elég sokat vártunk rá de végül megérkezett. A pizza finom volt, a házi gnocchi is, ám szerintem még egy gyerek se lakna jó azzal az adaggal, amit kaptunk. Nevetségesen kevés volt. A pincér gépiesen, érzelemmentesen végezte a munkáját. Igaz minek is strapálja magát hiszen a 10% szerviz díj úgyis benne van a számlában. Én jobban szeretem azokat a helyeket, ahol akkor adok borravalót ha megérdemli a kiszolgálás. A női mosdóban a törölköző koszos, szappan sem volt. . . Kifelé menet a pincér már elköszönni is elfelejtett. Jobb sorsra érdemes hely. Egy kis odafigyeléssel, lelkes személyzettel jó is lehetne.