Néprajzi Múzeum Budapest

Bemenni azonban erős megfontolás után mertünk csak, mivelhogy úgy néz ki a bejárati rész, mint egy katonai rakétasiló sötét nyílása, hiába csipkézi a fölötte lévő falat keresztszemes hímzésekből ideapplikált sorminta. Bejutva az épületbe már inkább azon töprengtünk, hogy ha nem is rakétasilóban vagyunk, akkor inkább egy repülőgéphangárban vagy egy óriási betonbunkerben, jobb esetben hatalmas ipari raktárban. A múzeumfunkció a legkevésbé jutott eszünkbe, míg a gagyi sárga-fekete figyelmeztető szalagokkal ékesített végtelen hosszú lépcsősoron vándoroltunk a jórészt üresnek látszó hatalmas bunker aljába. Hogy ezután pontosan hol, mikor és mi volt, vissza sem tudom idézni, mert minden olyan nyomasztóan egyhangú szürke vagy kórházi laboratórium-fehér, hogy nem tudom semmihez kötni az apró történéseket. Persze miért várunk megnyugtató, ugyanakkor eligazító pasztell színeket egy bunkerben? A fekete háttér elé helyezett hihetetlen mennyiségű kerámia azonban mégiscsak feltűnt; a férjem rémülten fel is kiáltott, hogy: Hűűű, mennyi köcsög! Megijedt, hogy ezt a több ezer tárgyat mind egyenként fogjuk megnézni. Nos, az hamar kitűnt, hogy a Kerámiatérben bemutatott rengeteg kerámiatárgyat nem így kell szemlélni, és a szokásos aprólékos nézelődéshez itt nem is kap a látogató részletes magyarázatokat. Nem véletlenül nevezik a muzeológusok látványtárnak a csak pénzért kapható(! ), az eligazodást valamennyire mégis segítő kiadványban ezt a két részbe tagolt (A világ kerámiái és Kerámiavilágok) tárlatot. Bár ők azt a reményüket is megemlítik, hogy majd mi végigböngésszük a látványtárat. Nos, szerintem ez képtelenség! Átnézeti képet igyekeztünk kapni egy-egy tematika, illetve egy-egy földrajzi hely, fazekasközpont kerámiáiból, és azon belül figyeltünk a kiugró és/vagy nekünk különösen tetsző darabokra. Ám minden igyekezetünk ellenére is volt olyan összeállítás, ahol elkelt volna a segítő magyarázat, hogy milyen elv alapján történt a tárgyak egymásmellé rendezése. Azért is, mert ahol mégis van a tárlókban, akár szűkszavú magyarázat, az ott sokat segít a megértésben. Mindig is kedvencem volt a kerámia, mint anyag, a belőle készített tárgyak, de itt egy jó óra után nekem is elég volt belőlük. Sőt, mást sem volt már kedvünk itt megnézni. Ezután már csak az volt a feladat, hogy elvánszorogjunk a jókora távolságban lévő lifthez, hogy kijussunk. . .

Elsőre fura, modern, még szokni kell. Először én is kívülről jártam be. Jó sokat kell gyalogolni a tetejéig, a felfelé vezető acélszerkezetes lépcső azért elég creepy, tériszonyosoknak nem igazán javaslom a lábunk alá nézést sem, mert akkor láthatja az ember, olyan a lépcsőszerkezet, hogy nincs alattunk beton, fix/zárt épületszintek, csak ez a fém tartószerkezet, gyakorlatilag le lehet látni az épület aljáig, nagyon mélyre. Ezen túllépve felérve a tetejére csodás panoráma nyílik minden irányba. Ha felcaplatunk a másik épületszárny tetejére is, kb. ugyanez a látvány fogad, csak egy kicsit másik irányba, másik szögből. Kívülről az épület engem leginkább egy hatalmas gördeszkás félcsőre emlékeztet. A múzeum bejárata alul nyílik középtájékon. A tér hatalmas, rengeteget kell gyalogolni. A gyűjtemény a korábbiakhoz képest másfajta megközelítésben került kiállításra. A teljesség igénye nélkül a fő témák: kerámiák, régi mesterségek, foglalkozások, textilek/ruházat, hangszerek, egyházi kegytárgyak, távoli tájak (Ázsia, Afrika, Amerika, Óceánia). Látszik a törekvés, hogy próbálják a látogatói igényekhez igazítani a nyitva tartást, hiszen csütörtökönként este 10-ig, hétvégén este 9-ig látogatható. (hétfőn zárva). 1700 Ft a felnőtt belépő, és jár 2 óra ingyenes parkolás a múzeum mélygarázsában.

Az exponenciálisan emelkedő lépcső rejtélyére nehéz volt rájönni, ugyanakkora lépcsőtagok, ugyanakkora emelkedést figyelembe véve, de rájöttem. Kicsit bokatörő a vége. Kilátás nulla, azaz semmi érdekes.

És ez a felemás helyzet az igaz. Van is Néprajzi Múzeum, meg nem is. Az új épületóriásnak az egyik felébe nem lehet bemenni, mert az valami konferenciahely, de a másik oldala már fogad látogatókat. Az épület impozáns, érdekes az építészeti megoldás, rengeteg harc előzte meg a felépítését, de a ligetvédők, környezetvédők, kerület, város, az emberek minden tiltakozása ellenére arrogáns erőszakkal megépült. Persze, meg fogjuk szokni ezt is. A dísztribünt is megszoktuk. Lehet ezen a nagy házon le és fel sétálni kívülről is, nyílnak majd rajta bokrok, meg egy-két fa is, úgy tűnik. A kilátás, hát. . . szóval, felmész, de nem látsz messzire. De azért felmész. A kiállítás: lent, a mélyben, az ablaktalan sötétben van két nagy oldalhajó. Valójában eléggé összevissza anyag, sok-sok mázas köcsög van a tárlókban, különböző helyekről összehordva. Van afrikai gyarmatosítás, eszkimó, indián, távolkeleti, és mindenféle emléktárgy, az egyik teremben meg sok-sok fénykép is. Kérdeztem kifelé a portán, hogy és mikor kerül a néprajzi múzeum néprajzi anyaga ide? Hát, majd esetleg másfél év múlva, talán a jövő év végén, vagy soha. (? ? ? ) Kérdeztem tovább, hogy a teremőr, aki ide be van állítva, miért nem beszél nyelveket? Az egyik külföldi látogatóról le akarta ráncigálni a hátizsákot, mert csak kézben tartva lehet vinni. A szegény nem értette. A teremőr magára mutogatott és azt kiabálta, hogy "no inglis, no inglis! " Mondtam a portán. A válasz: nem is a külföldieknek van ez a múzeum, semmi baj. Ööö. . . szóval, ezek az eléggé veges benyomásaim így, első megtekintésre.