Agapanthus adatlapja

A Szépművészeti és az ebben velük együttműködő társintézmények szakemberei azonban kitűnően, magas fokú szaktudással és igényességgel oldották meg a nem mindennapi feladatot. A Magyar Nemzeti Galériában 1997-ben rendezett, MS mester művészetét bemutató kiállítás óta eltelt időben, de főképpen erre a mostani tárlatra készülve, a művészettörténészek újabb kutatásokat folytattak annak meghatározására, ki is lehetett a névtelen alkotó és újabb művekről állapították meg, biztosan, esetleg csak valószínűsítve, hogy az ő alkotásai vagy a közreműködésével születtek. Ezért most jóval több képet láthatunk, amelyeket hozzá kapcsolnak, ám jelezve, ha ez nem teljességgel bizonyított vagy bizonyítható. Majd a végén még azzal is szembesülünk, lehet hogy a titokzatos MS mester egy köznapi nevű Michel Schröter osztrák volt. . . Ilyen szempontból tehát nagyon sajátos ez a tárlat, és nagyon épít arra, hogy a látogatók hajlandóak legyenek belépni egy izgalmas szellemi folyamatba, hiszen több alkotásnál csak a korabeli művészeti példák segítenek a meghatározásban. De ha valakinek nincs kedve az évszázadokra visszanyúló művészettörténeti nyomozást elemezgetni, nem kell mást tennie, mint élvezni a csodát, MS mester képeinek gyönyörűségét. Nekem még mindig a világszép Vizitáció című festmény a kedvencem, amely egykor a selmecbányai Szent Katalin-templom főoltárát díszítette. E monumentális remekműből fennmaradt hét táblaképet most először láthatja együtt a közönség, és csak egy hiányzik a nyolcból. De a tárlatvezetőnk elárulta, abban reményednek, hogy talán-e kiállítás hírére valahonnan felbukkan az évszázadok óta eltűntnek tartott nyolcadik kép is. Visszatérve a Vizitációhoz, Mária látogatása Erzsébetnél, szerencsére a Szépművészeti tulajdonában van, így máskor is megtekinthető. De most a képtársaival együtt bemutatva különösen emlékezetes látványt, együttest alkotnak. Talán már máskor is említettem, most e kiállítás kapcsán még inkább hangsúlyoznom kell, mennyire örülök és hasznosnak tartom, hogy a múzeum ma már számos eszközzel igyekszik a látogatók tájékozódását segíteni. A kiállított anyaghoz alapos szöveges eligazításokat adnak, kiállításvezető kapható a pénztárban csekély összegért, számos alkalommal előre meghirdetett tárlatvezetést tartanak, amelyre a neten előre megvásárolható a részvételi jegy, és amit korábban még sosem láttam, a jókora és általában igen drága kiállítási katalógusból is kihelyeztek egy példányt a teremben, bárki belelapozhat, elolvashat magyarázó részeket a művekről. Szépségekkel eltelve, tudással gyarapodva hagytuk el a kiállítást. És hogy valamennyire kipihenjük magunkat, ücsörögtünk kicsit a hajdani kolostorkertek hangulatát idéző Ión udvarban. Korábban nem is tudtunk a létezéséről. Majd lelifteztünk a járdaszintre, mert az épület nagy felújítása óta szerencsére nem kell megmászni az impozáns, de magas lépcsőt.

Nagyon szerettem volna megkóstolni az eper és bodza levesüket áfonya mousse-al, de szerencsére a pincér előre figyelmeztetett, hogy ez egy átlátszó gyümölcsleves, nincs benne sem tejföl, sem tejszín. Én viszont valahogy nem egy vizes, ahogy felénk mondják, ciberét szerettem volna 3200 forintért enni, ezért gyorsan kifordultunk az utcára. És ott álltunk, hogy akkor most hol együnk. Ha bemegyünk a kis földalattival a Belvárosba, ugyanúgy a jórészt turistáknak szánt kínálattal és árakkal találkozunk. Ezért inkább a Nyugatihoz vettük az irányt, úgyis onnan fogunk hazautazni. Kipróbáltunk már a Nyugati téren egy-két helyet, de a görögben még nem voltunk. Most ezt választottuk. Jóravaló igyekezettel próbálnak görögös hangulatot hozni a zsúfolt nagyvárosi közlekedési csomópontba, de hát ez nem lesz mégsem mediterrán tengerpart. Mégis mi is, a többi vendég is inkább kinn ült le a teraszon a zajba, kipufogók füstjébe, nem mentünk be a zárt részbe. A strapabíróvá laminált étlap viszont nagyon is hasonlatos az eredetiekhez, kínálatában is. Mindketten grillezett csirkenyársakat kértünk, vagyis suvlakit mindenféle körettel. Kaptunk hozzá sült krumplit, pitát, tzatzikit, kevéske salátát. És minden friss volt, ízletes volt. Teljesen rendben volt. És egy ilyen, nekünk a jóllakásig elegendő tányér étel csak 4490 forintba kerül náluk. És ha már görögözünk, Mythos sört rendeltem, kis üvegje 1200 Ft. Nem egy csúcskategória, de jó közepes minőség. Összességében kifejezetten mérsékelt áron ebédeltünk egészen jót. Mi nem találtuk zavarónak, hogy a pincér fiatalemberek szinte némán szolgálnak ki, mivel semmilyen közös nyelven nem tudtunk kommunikálni, de valahogy rutinosan megoldják a feladatot. Amit viszont még ebben az utcai környezetben is zavarónak találtam, a sok szemetet a terasz alá terített szőnyegen. Időnként fel lehetne seperni!

De hagyjuk ezt a töprengést, örüljünk annak, ami ezen a helyen nemrég megnyílt, és reméljük, hosszan működik is. Merthogy eddig a helyi piacon volt csak egy kis fabódé, ahol az egyiptomi tulajdonos fiatalember kedvesen, jó kedéllyel porciózta az ízletes tortillákat, hamburgereket. Ő nyitotta meg ezen a helyen a Piramis Grill House-t, ezzel magasabb szintre emelve a vendéglátást, amelyet szívvel-lélekkel és kitűnő minőséggel művel. Itt kulturált helyen le lehet ülni, asztalok mellett, és nyáridőben akár kinn is lehet falatozni. Az ízletes étkeket pedig, ha ezt szeretné, az ugyanitt lévő Ugar sörfőzde finom kézműves söreivel tudja a vendég leöblíteni. Van egy fix étlap, de ez már nem sokkal a nyitás után bővült is, újabb csirkehúsétellel, friss limonádékkal, és ó jajj nekem, csodás baklavákkal. Mert lehetetlen ellenállni a hagyományosak mellett a pisztáciás, dubaji csokis jellegű finomságoknak. Eddig kétszer ebédeltünk náluk, de megyünk máskor is jót enni ezen a jó hangulatú helyen.

A kőoszlopon elhelyezett domborműveken szürkemarha gulya delel a pusztán a gémeskútnál, a Karcag határában lévő Zádor-híd mellett. Mert ez itt inkább a Zádor-híd, és nem a hozzá igencsak hasonlatos hortobágyi Kilenclyukú híd. Büszke tartású, szép, ősi magyar állatok a pusztában. Gémeskút. Mindenkinek a tudatába égett hídforma. Eddig rendben, mondhatjuk. A termálvíz viszont, a nyomokból ítélve, jó ideje nem csorog a kútból, meg hát az összeillősége sem egyértelmű a bronzba öntött figurákkal. De tulajdonképpen nem rossz ez a társítás sem, hiszen a Berekfürdő Termál- és Strandfürdő két itteni kútból nyeri a gyógyvizet. Akkor ez is kipipálva. Leszámítva, hogy a műnek ez a része most erősen nyilvános WC-re emlékeztet. De nem ejtettem még szót a mű elnevezésének, a fénytörésből eredő tünékeny légköri jelenségnek, vagyis a délibábnak a plasztikus megjelenítéséről. Bajban is vagyok, miként írjam körül a mészkőoszlop tetején halmozódó bronz hasonlatosságát kulturált szóhasználattal. Nem is próbálkozom, mindenkinek a fantáziájára bízom a képzettársítást, hogy néz ki ez a jókora anyagtömeg, amely egy biztos, ha valamihez, a lebegő délibáb jelenségéhez nem hasonlít, a délibábos pusztaságot nem idézi fel. Összességében azt látom bizonyítva ezen az alkotáson, hogy esetenként a kevesebb több lenne. Nem kell mindent egy cikkben megírni, mondogatják tapasztalt, bölcs szerkesztők a kezdő firkászoknak. Egy térplasztikába sem kell minden helyi jelenséget belezsúfolni, mert kiütik egymás hatását. Ami itt a lényeg és szépség: a szürkemarha gulya, a gémeskút, a pusztai híd, amely alatt ma már nem is folyik víz. . .

És ha ehhez még hozzávesszük az általam már bemutatott Lechner Kávéházat, akkor egy európai mércével mérve is hagyományőrző, ugyanakkor a korszerű szempontoknak is megfelelő intézményegyüttes, városháza-használat jött létre. A Látogatóközpont a korai kezdetektől napjainkig kíséri végig és mutatja be nagyon sokrétű eszközökkel a város történelmét, életét az egyes korokban. Belépéskor az épület ormán elhelyezett honalapító Árpád fejedelem szobrának, a korabeli kecskemétiek által Árpádkának nevezett páncélos vitéz másolatát helyezték el. Majd végighaladva a termeken a mával, napjainkban fejeződik be a tárlat, Mercedes autó és a katonai légibázis bemutatkozása búcsúztatja a látogatókat. Közben pedig sok kép és tárgy, élményközpontú interaktív eszköz mutatja be a város és a Városháza históriáját. A kiállítás mintegy 310 különböző témát dolgoz fel, mindenki a saját érdeklődése szerint választhat, hogy melyik részen időz többet, nemcsak nézelődve, de az alapos tájékoztató szövegeket is elolvasva. Találkozhatunk itt a város korábbi polgármestereivel éppúgy, mint a Pannónia Filmstúdió szülöttével, a Vizipók, csodapókkal, és még sok minden mással. Elunni nem lehet a Látogatóközpont látnivalóit, de az információtömeg akkora itt, hogy egy alkalommal nem is lehet feldolgozni, magunkévá tenni. Érdemes tehát visszatérni.

Mi most a Városházát látogattuk meg, mert pár éve, amikor ott jártunk, ki sem látszott a felújítás állványzaterdejéből, nemhogy be lehetett volna menni nézelődni. Éppen két évvel ezelőtt azonban véget ért a hatalmas munka, ünnepélyesen átadták a csodásan, rendkívüli igényességgel felújított épületet, amely korábban, fennállása mintegy 120 évében soha nem esett át teljes rehabilitáción. A Városháza az 1890-es években épült, tervezője Lechner Ödön és Pártos Gyula, ők közösen álmodták meg, miután megnyerték az erre kiírt pályázatot. De többnyire Lechner épületeként ismeri az utókor, mivel ő volt a magyar nemzeti építészeti stílus megteremtésének elkötelezett híve és alkotója. A Városháza ugyan nem egyetlen stílus jeleit mutatja, vannak különféle reneszánsz elemei is, de az összkép, valamint a díszítmények, főként a kerámia részletek egyértelműen a magyar, az ún. alföldi szecesszió felé viszik. És itt be kell vallanom, hogy nem különösebben kedvelem ezt a mézeskalács-stílt, itt pedig még az is zavart, hogy az épület belső kialakítása több helyütt inkább egy mesebeli várkastélyra hajaz, mint tekintélyes középületre. De a megépítés és a felújítás minősége, igényessége engem is lenyűgöz. Az épület legnagyszerűbb része a Díszterem, amely a Látogatóközpontban vásárolható belépőjeggyel és kísérő társaságában tekinthető meg, közben pedig magának az épületnek is jelentős részét bejárhatja a látogató. A Díszteremben Székely Bertalan freskói láthatók a falakon. Ez volt a mester utolsó és nem is kiemelkedő színvonalú világi munkája. Több javaslat után végül két jelenetes freskó valósult meg: az egyik a pusztaszeri gyűlés legfontosabb eseményét, a Vérszerződést, a másik kép I. Ferenc József koronázását ábrázolja, amelyen a király alakja mellett történelmi kedvencünket, Andrássy Gyulát ismertük fel. De hamar megtört a varázs, amikor a Horthy Miklós kecskeméti bevonulásának ünneplését megörökítő, újabb keletű falfestményt megláttuk. Ezt a mázolmányt 1945 után először csak papírral takarták el, aztán lemeszelték. Jobb lett volna, ha úgy is marad. De 2014-ben renoválták, és újból ott díszeleg a Díszteremben. . . Mire ezen kiborongtuk magunkat, stílszerűen megszólaltak az épület homlokzatán elhelyezett harangok, és eljátszották a Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját kezdetű népdalt. . .

Mivel ma volt az első nyári nap, talán egy vendég sem ment be a zárt éttermi részbe, mindenki a kellemesen kialakított kerthelyiségben, az árnyas fák alá ült le. Mi is így tettünk. De alighogy leültünk, ordító reklámszöveg harsant fel a szomszédos tömegetetőből, és ez az ott töltött egy óra alatt előfordult még vagy kétszer. A kedves, jó stílusú fiatal pincér segített választanunk a nem túl nagy, de igényes kínálatból, és mi is úgy találtuk, hogy feltűnően hamar megérkezett az asztalunkra az étel. Bár ezen a szezonindító napon még nem volt sok vendég a Parkban. Annál inkább a szomszédban, ahonnan fürdőgatyában, kihízott fürdőruhában csoszogtak át a vendégek az asztalok között a Park belső mosdóját használni vagy csak egyszerűen ki-bejárkáltak. Nem tudtuk meg, de talán annak a helynek nincs saját bejárata? Muszáj, hogy a Park kerthelyisége átjáró legyen? Az ételeink a remélt módon nagyon finomak voltak. Én baconba tekert csirkemell saslikot ettem tzatzikivel, hozzá sült édesburgonya hasábokat. A párom hatalmas, és itt nem agyonklopfolt rántott szeletet választott hasábburgonyával. Mellé sajnos, a pincér ajánlatára vegyes vágott savanyúságot, magyarul csalamádét kért, ami ilyenkor már el van öregedve, egy ilyen szintű étteremnek már nem is volna szabad az étlapon tartania. Ebéd közben aztán még egy probléma adódott, addigra ugyanis már képtelen voltam ülni a rendkívül kényelmetlen széken, ezért kerítenem kellett bele egy párnát. Szerencsére egy sarki foteles részben találtam. De nem lehetne ezekbe a műanyagfonatos székekbe eleve párnát helyezni? Ne a vendég kajtasson utána! Szóval és végül. A konyha kitűnő, de nem tudja ellensúlyozni a helyszín, a hely okozta kellemetlenségeket. Mi nem egy strandvendéglőben akartunk volna ebédelni, hanem egy polgári stílusú helyen. Ez most nem az!

A Ferdinánd egy felvidéki eredetű, de nekünk karcagi kalácsfajta, aminek a receptje az 1920-as évekre nyúlik vissza, egy lakodalomban szolgálták fel először. olvasni a szakirodalomban. Hogy Kunmadarason a Ferdinánd Bisztróban melyik recept alapján készítik, azt nem tudom, de van többféle elkészítési módja is. A lényeg, hogy az édes kelt tészta tekercseket egy kerekaljú, hagyományosan öntöttvas edénybe, manapság inkább kisebbfajta piros lábasba, fazékba helyezik egymás mellé, amelyek aztán a sütés során összenőnek, miközben vaj, tejszín puhítja a tészta állagát. Ám hogy miért lett ennek a különlegesen készülő kalácsnak a neve Ferdinánd, azt még nem sikerült kinyomoznom. Majd legközelebb megkérdezem a Ferdinándban. Mert, hogy megyünk még, az biztos! És akkor ismét ebédelni is náluk fogunk, amire most nem volt időnk.