Agapanthus adatlapja

Naponta látjuk, látják sokan lentről, odaátról, a pesti oldalról, a híresen szép útvonalon haladó 2-es villamosról, többségünk mégsem ismeri, kicsit sem a budai oldalon magasodó Mátyás-templomot. Ahhoz fel, oda kell menni, és ha már ott vagyunk, akkor sem elég csak bemenni az épületbe, aztán csak úgy nézelődni. Nekünk jó alkalom volt tehát ez a vezetett bejárás a mulasztásunk némi pótlására. Alapos megismerésről természetesen nem lehetett szó ezen a szűk egy órás sétán, maradtak is bennünk megválaszolatlan kérdések, de valamennyit mégis láttunk. Mindenekelőtt láttuk a kőcsipkés neogót külsőt, amiről megtudtuk, hogy ez bizony nem az eredeti épület, no de már az is kérdés, mit tekintsünk eredetinek, különböző károsodások utáni visszaépítése, hanem jórészt Schulek Frigyes álmának megvalósulása. A templomot ugyanis 18741896 között a Schulek Frigyes tervei szerint elképzelt gótikus állapotban építették át vagy újjá, ennek eredménye látható ma is. Van azonban, aki több régit lát a maiban, mondván, hogy az építész által hűen rekonstruált, kisebb részben pedig méltó módon újraálmodott, templom neogót építészetünk legigényesebb alkotása, belső díszítése az európai szecesszió egyik csúcsteljesítménye. Eddig tehát megvolnánk, megcsodáltuk a díszes külsőt, az égbetörő tornyot, és bementünk a templomhajóba, a csarnoktérbe. Kicsit félhomályos a belső tér, de ez hozzátartozik a misztikumkeltéshez, valahogy le kell választani a betérőt a külső világosságról. . . A fent hivatkozott leírás szecessziósnak minősíti a templom belső díszítését, vezetőnk viszont inkább azt a nézetet képviselte, hogy itt a neogótikának a díszítettségre, a romantikus hangulat megteremtésére való hangsúlyos törekvését látjuk. És bizony, mi vele értettünk egyet, sőt: Sok ez, nagyon sok, túlzás, ami a falakon, oszlopokon, mindenütt van. Minden négyzetcentiméteren valami minta, mintha valami magáról megfeledkezett vidéki piktor élte volna ki itt a festhetnékjét. A kápolnák itt más, ugyancsak kiemelt jelentőségű templomhoz képest viszonylag kevés történelmi emléket, illetve híres képzőművészeti alkotást őriznek, ezért nekünk elég is volt a benti nézelődésre a vezetésen szánt idő. Kint viszont még hosszan gyönyörködtünk a látványban, kicsit körbe is jártuk az épületet, hogy több nézőpontból élvezhessük a neogótikus csodát.

Ezek a sokszor rosszízű felhangok azonban a szervezet jelenlegi vezetőinek működése nyomán elcsitultak, lehet a munkára koncentrálni. Évek óta nem voltam a Műcsarnokban, most viszont két kiállításuk is kellő vonzerővel bírt, hogy megtekintésükre elutazzak a fővárosba, és rég nem látott barátnőmmel együtt nézhessük meg ezeket. Ám van még ezekkel egy időben másik két tárlat is a házban, amelyekre már sem időnk, sem erőnk nem maradt. A pénztárnál bennünk is felmerült a gondolat, hogy itt talán nem az állami múzeumokban érvényes kedvezmények érvényesek, hiszen az intézmény tulajdonosa az MMA. De itt is a szokásos kedvezménnyel mehettem be. Jogosnak tűnik, ha azt vélelmezzük, hogy az MMA és intézménye működésének költségeit nagyrészt a központi költségvetés támogatása fedezi. Megnyugtatásul állíthatom, hogy amit most a Műcsarnokban láttunk, szakmailag alátámasztja a közfinanszírozás jogosságát. Mert mit is láttunk? Elsőként Péreli Zsuzsa, a hazai kárpitművészet kiemelkedő alakja Túl a láthatón címmel bemutatott gyűjteményes kiállítását néztük meg, közben a gyönyörűségtől egyik ámulatból a másikba esve. Korosztályom képzőművészet, iparművészetek iránt érdeklődő tagjai régóta ismerik a művész nevét, de legfeljebb egy-egy munkáját láttuk eddig. Itt viszont több termen át jelenítik meg a kortárs falikárpit-művészet alapvetését, amely messze-messze túlmutat a köznapi faliszőnyeg-műfaj díszítő funkcióján. Nagyon finoman hangolt, de nagyon intelligensen elővezetett társadalom-rajz, sőt -kritika is helyet kap a színes fonalakból szőtt képeken. Akit érdekel, október 19-ig még elmehet, megnézheti. A másik aktuális tárlat már csak ezen a hétvégén várja az érdeklődőket, ez a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon Nem helyettesíthető tárgyak mottóval összerendezett hatalmas anyaga az elmúlt öt év kortárs művészeti terméséből. Ekkora merítésbe talán óhatatlanul kerülnek be vitatható értékű furcsaságok, nem annyira képzőművészeti alkotások, inkább installációk is, de a kiállítás szakavatott kurátorai biztos jobban értik ezt a világot, mint én. Személy szerint engem főként az érdekelt, hogy miként állják meg ebben az országos seregszemlében a szűkebb hazámhoz tartozó Szolnoki Művésztelep alkotóinak munkái a helyüket. Nos, Szabó György szobrászművész Időkerekei itt is kiforogják maguknak az elismerést, és ezt elfogultság nélkül állíthatom, holott elfogult vagyok az alkotásaival szemben. . . Művészeti oldalról tehát minden OK a Műcsarnokban, most már csak olyan nevetséges kicsinységekkel kellene megküzdeniük, mint hogy a mozgássérültek mozgását segítő liftet ne csak kezelővel lehessen használni, és akkor is ne csak egy személy szállhasson be utasként. És a mozgássérültek bejáratáról már az előtt illene feltűnően tájékoztatni, mielőtt megmássza a lépcsőt a szerencsétlen. . .

Kóstoltam volna én, de ehhez az is kellett volna, hogy az ételhez megihassak egy pohár sört, leöblítendő az utak porát, csakhogy az nem volt más cégek büffentyűjében. Legalábbis, ameddig körbenéztem a kínálatot a kajaudvarban, nem láttam. Mentem hát az itteni Padthai Wokbarba. A Nyugatinál lévő egységük mindig zsúfolt, előfordul, hogy alig találunk szabad helyet, itt viszont éppen fordítva volt, alig ültek vendégek egy-két asztalnál. És mert már jócskán benne voltunk a délutánban, megelégedtem volna valami kisadag étellel. Ám az sajnos nincs. A szokásos rizs helyett kértem hát zöldség alapot és ahhoz csirkehúst, hogy mégis valami könnyebbet egyek. De a zöldség alja valami lében úszott, ami lehet a thai konyhában szokásos, ám én nem kedvelem, a csirkehús meg sokat mondok, ha volt 5 dekányi. Ezt ettem 4000 forintért. A sör viszont hideg volt! És a kiszolgáló hölgyek nagyon kedvesek.

A korábbi felújítások során ugyanis csak esztétikai beavatkozásokat végeztek a Zala György szobrász által megalkotott arkangyalon, ezért teljes körű felújítása elkerülhetetlennél vált. A munkálatokra megbízást adó Nemzeti Örökség Intézetének, a NÖRI eredeti prognózisa szerint Gábriel arkangyal megújult szobra várhatóan 2025 első felében tér vissza a Hősök terére, a 36 méter magas oszlop tetejére. Az első féléven azonban már túl vagyunk, és ma, amikor ott jártam, azt láttam, hogy a bronz főalak helyén még mindig csak a tartó vasak meredeznek az ég felé, és az alatta volt korinthoszi oszlopfő bronz díszei sincsenek még visszatéve. Frissebb információk után kutatva a NÖRI főigazgatójának ez év márciusi nyilatkozatát találtam, eszerint Gábriel várhatóan 2025 végén kerül vissza a helyére. Várjuk! Mert nagyon szeretnénk látni, amint visszaemelik a magasba Magyarország szimbólumát, Gábriel arkangyal ikonikussá vált szobrát. Ezt gondolom kihagyhatatlannak, és ha akkor nem sikerül a téren lenni, majd a későbbi megtekintését.

Ám amit láttunk, az különösen nagystílű volt. Hamar rájöttünk a magyarázatra az intézményi táblát látva, miszerint ez a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának bejárata. Ebből pedig már tudtuk, hogy a Wenckheim-palota oldalsó szárnyánál állunk. Később kiderült, hogy ez a főbejárat, az épület főfrontján lévő eredeti főbejáratot valamikor lezárták. Beóvatoskodtunk, és az átriumos fogadótérben gyorsan kiderült, hogy az épület nemcsak vezetéssel, hanem egyéni látogatójegy megvételével is szabadon, minden, a közönség számára megnyitott részén bejárható, megtekinthető. Az egyik pénztárnál gyorsan vettünk is két jegyet, ami fejenként 2000 forintba kerül, és ilyen módon más napokon is, nemcsak a Kulturális Örökség Napjai alkalmából lehet bemenni és nézelődni a grófi palotából lett hatalmas könyvtárban. Az eligazodást segítendő pedig minden jegyhez jár egy kis fénymásolt tájékoztató is a palotáról, az épület történetéről. Tavaly év végén voltunk Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyban, és terveztük a család hajdani fővárosi palotájának megtekintését is. Most egyszer csak itt találtuk magunkat, és az épület 4. szintjén található palotatermek szépségétől csak ámuldoztunk. Sokkal gazdagabbnak, nagystílűbbnek láttuk ezeket a termeket, mint a család vidéki kastélyát. Talán mert az volt az otthon, ez a nagyvárosi magamutogatás? 1889-es megnyitása óta az egyik legszebb palotaként tartották számon a döntően neobarokk, egyes elemeiben neoreneszánsz főúri épületet, ami azonban nem sok ideig maradhatott a család tulajdonában. A főváros 1927-ben vette meg az épületet a Fővárosi Könyvtár számára, amely 1931-ben nyílt meg. A mai látogatók, és amikor mi most egy szombati napon ott jártunk, igencsak szép számban voltunk, egyszerre gyönyörködhetnek egy közel 150 éves palota kitüntetett eredménnyel felújított szépségeiben és egy korszerű, nagy könyvtár látványában. A mi lábunk csak a palotatermeken tudott végigvinni bennünket, a többi részt nem láttuk, oda csak helyenként bekukucskáltunk.

Rendben vissza is igazolták a regisztrációnkat. Innentől kezdve nem jött semmiféle jelzés a programról, egészen az utolsó pillanatig! A Magyar Építőművészek Szövetsége, merthogy 70 éve a szervezet székháza az épület, kulturális menedzsere a program előtti este fél 10-kor! ! küldött e-mailben adta tudtunkra, hogy:
A Székházban jelenleg helyreállítási munkálatok zajlanak. Eredetileg terveink szerint a holnapi épületlátogatásra elkészültek volna, de sajnos a sok váratlan körülmény miatt ez nem tudott megvalósulni. Az Almási Palota ennek ellenére holnap megnyitja kapuit, azonban szeretném jelezni, hogy az érdeklődők leginkább egy építkezési területet fognak tapasztalni. Mindezek ellenére mindenképp érdemes ellátogatni, hiszen a sétát Déry Attila vezeti, akinek a Székházról szóló előadása rendkívül érdekes és lenyűgöző lesz. Azt hiszem, joggal kérdezem, hogy egy építészek által birtokolt épület kezelői miért nem tudják, mondjuk két nappal korábban, legalább, felmérni, hogy a helyreállítási munkálatok készen lesznek-e a meghirdetett épületbemutatás idejére vagy nem, és nem előző nap, pénteken késő este szólni. Legalább pénteken munkaidőben küldték volna az értesítést! Mert ekkor már csak arról dönthettünk, hogy elmegyünk vagy sem az Almásy-palotába, más programra ekkor már nem nagyon volt hely, és lehetőség a regisztrációs egyeztetésre. Nos, mi úgy döntöttünk, hogy megyünk, valamit csak látunk. Hozzáteszem, mi ehhez 120 kilométerről vonatoztunk Budapestre. Ott voltunk időben mi is, mások is, akik bejelentkeztek erre a sétára. Még nézelődni is tudtunk a híresen szépnek ismert belső udvarban, és bár építési munkálatok nyomát csak kevéssé láttuk, a hely kicsit elhanyagolt benyomást keltett. Majd megjelent egy ifjú hölgy, és arról tájékoztatott bennünket, hogy nem a meghirdetett 13 órakor kezdődik az épületbemutatás, hanem egy órával később, addig a legjobb ajánlata, hogy beülhetünk egy földszinti előadóterembe, ahol a falon vannak fotók az épületről, azokat nézegethetjük. . . Többen nem tetszésünket fejeztük ki: mi nem kívántunk egy órahosszát fölöslegesen tölteni, nem is maradtunk ott, másoknak az okozott problémát, hogy további programokra is regisztráltak, így viszont azokra nem biztos, hogy elérnek. Az ifjú hölgyet viszont semmi nem indította arra, hogy legalább elnézést kérjen vagy annyit mondjon a meghívó szervezet nevében, hogy sajnálják. . . De miért is sajnálnák, hiszen az egész zavart ők okozták az amatőr szervezéssel.

És most, hogy Ugor kolléga a legjobb minősítést adta nemrég ennek a helynek, minden összeállt. Fárasztó kultúrprogram után lerogytunk az utcai asztalok egyikéhez, és hogy autentikusak legyünk, rögtön kértünk is egy kis üveg Saigon sört. Semmi különös, a világ söreinek zömét kitevő jellegtelen, kicsit híg főzet. De maradtunk ennél, ha már. . . Az étlap tradicionális vietnámi ételt ígér, de nekünk is feltűnt, hogy van itt más ázsiai is. A párom kedvence a Pad Thai éttermekben a Tom Yum leves csirkehússal, itt is ezt kért hát. Azt mondja, hogy ez is jó volt, de nem annyira. Főételként rendeltünk Mango szószt zöldségekkel és rizzsel, hozzá húsnak csirkemellet és Wokban sült rizst, tojással, pirított hagymával és marhahússal. Gyorsan megkaptuk az ételeket, és keresztbe ettük, vagyis mindketten megkóstoltuk mindkét fogást. Nekem a mangó szósz túl híg volt, inkább krémleves állagú, viszont azt nagyra értékelem, hogy a benne lévő zöldségek frissek, ropogósak voltak, nem főzött mélyhűtöttel szúrták ki a szemünket, miként az magyar éttermekben gyakran szokás. A wokos rizs ízre tetszett, viszont kicsit száraz volt. De ami a legnagyobb kifogásom, hogy ez az egész ebéd nem is hasonlított arra a hajdanira ízben, de főként minőségben. Ez szerintünk csak egy jobb kifőzde szintje.

Ugor kolléga nemrégiben járt ott, lásd alább, és kihagyhatatlannak minősítette, amihez a legteljesebb mértékben tudok csatlakozni, az iparművészeti üvegek rajongójaként szívből ajánlom meglátogatásra. Nekünk két évvel ezelőtt sikerült megnéznünk, hogyan készítik az alkotótábor valóban a világ különböző tájairól érkezett művészei ebből a csodálatos anyagból, az 1000 fok fölötti hőmérsékleten izzó üvegből műveiket. Kell ehhez a látványhoz némi szerencse, mert nem mindig van felfűtve a kemence, és egy vezető is szükségeltetik, mert nem ajánlatos ilyen helyen laikusként csámborogni. Az üveg itt forró és törékeny is. A kúria a ma már kevéssé ismert festő- és kerámikusművész, Goszthony Mária otthona és műterme volt, amelyet ráhagyott az üvegesekre, 1990-től működik itt a Nemzetközi Üveg Alkotótelep. A kúriában a művésznő alkotásain kívül megtekinthetők a minden évben megrendezésre kerülő Nemzetközi Üveg Szimpozion alkotásai is. Ugyanis az ott készült alkotásokat, így hallottuk, megosztják három felé: egy részt hazavihet az alkotó, egyet a Kaposváron lévő Rippl-Rónai Múzeum kap és egy részük itt marad a kúriában. No, számunkra ez a rész volt a leggyönyörűségesebb és a legnehezebb, mert nem hozhattunk el egyet sem az ott látható csillogó csodákból. A kúriáról magáról azt hallottuk, hogy az önkormányzat tulajdonában van. Az állapotát látva csak sajnálkozhattunk, de sok reményt másra nem láttunk.