Egy "foglalt" asztalnál volt hely, de csak sokkal későbbre volt foglalva. Ebédidő már elmúlt, mégis, szinte tele volt egyfolytában. Két-három lány szolgált fel, nem túl lelkesen. Megfigyeltem azt, akivel valami felszolgáló-vendég viszonyom támadt itt átmenetileg, tulajdonképpen helyes, kedves lány volt, de volt egy rémes tulajdonsága, a száját mindig műmosolyra rántotta. Ahányszor csak találkozott a tekintetünk, és elég sokat találkozott, mert egyre türelmetlenebb voltam várakozás közben, azonnal egy mosolyra rántotta az arcát, aztán az a mosoly, ott, a szemem láttára mindig fél másodperc alatt elhamvadt, visszafásult az arc. Ez nagyon szembetűnő volt, számtalanszor eljátszottuk. Magyaros a kínálat, inkább turistás is. Erőlevest rendeltem tojással, aztán szalontüdőt zsemlegombóccal. Nagyon soká jött mind a kettő. A járdán lévő teraszról egy pirosdzsekis férfi mindig bejárt a mosdóba, kegyetlenül szenvedett, hangosan nyögött, és ezt elég sűrűn megcsinálta. Gondoltam egyszer csak szül valamit, de nem. A szomszéd asztalnál négy öregúr kiabált, az egyik kis megszakításokkal ordítva köhögött. Így képzeltem el a végstádiumos COVID-osokat az utolsó kenet előtt. Én meg mindig borzadva felkaptam a fejem, hogy hogyan lehet ilyen hangot kiadni? A leves ritka ízeltlen volt, a szalontüdő úgyszintén. Nem értem, nem rosszul volt elkészítve, nem volt nyers, nem volt túlfőtt, egyszerűen hiányoztak belőle szükséges aromaanyagok. Megeszegettem azért. De a legjobb íz az volt, hogy van csapolt Pilsner Urquell sör, az egy korsóval mindent visz! Mindent leöblít, felülír. Nem volt drága az ebéd, egy Pozsonyi úti étterem, meg az infláció és mégis azt mondom, olcsó volt. Sokat nem fogok idejárni, eddig sem tettem gyakran.
