Katarzis, embert-szívet felszabadító új szellem, új hírek az új világról, várakozás és remény. Felbolydult minden élő, a bebetonozott konzervatív világ meg őrjöngött, tombolt, gúnyolódott, betiltott és kiátkozott és félt, nagyon félt! Jött négy srác, azután nyolc, azután száz, majd ezrek és ezrek, elsöpörték a világrendet, felszabadították a zenét, letépték a láncaikat, olyanokat mertek mondani, amiket addig még senki, nők ébretek fel milliószám, hogy de, szabad, engedd szabadjára az érzelmeidet, sikíts, üvölts, rázd a hajad, fürödj meztelenül a tóban, öltözz színes rongyokba kedvedre, nem az a világ már, hogy anyád-apád elad valami egyezség útján a szomszéd birodalom királyának, hercegének, vagy a szomszéd parasztnak földért, jószágért cserébe, most már oda mész, ahová akarsz, azzal szeretkezel, aki tetszik neked, és ha kell leszékeled az összes vallási béklyót meg politikai izmusokat, mert szabad lehetsz! Nem az az élet és a tanulás, hogy a fiatalságodat csak senki által soha nem látott égi entitások imádatának kell alárendelned, vagy itt a földön igenis látott koronás kreténeket kell ünnepelned, ha akarod, ha nem. Nem akarj háborúba menni hülyékért, zászlókért, címerekért, akarj élni, azt is lehet, élvezd, örülj az életnek, táncolj és légy boldog! Valami ilyen korszak volt ez, ezt a jelentést hozta a vihar, egy másik világképet, megkockáztathatnám, hogy a demokráciát is. Éltük is egy pár évtizedig, örültünk is neki. Nem tudom, hogy meg tudjuk-e védeni a diktatúrák zombija nem halt meg örökre, most próbálja újból kiásni magát a földből, fenyeget, betilt, cenzúráz, a gonosz szellem ki akar törni a palackból. Hát csak vigyázz, Isten lánya és fia, gyanútlan földlakó! Látogasd meg ezt a múzeumot, egy kis szentély, néha olyan, mint egy trópusi madárház, mindenhonnan zenék törnek ki a falakból, dalol, csicsereg minden, és számtalan relikvia markolhat a szívedbe.
