A nyerstéglás bejárat hívogató, a vendégteret a zárt teraszszerű helységben alakították ki, amit késő ősszel és télen kifűtenek. Hajópadló, lambériás mennyezet, a fehér alapon kék felsőterítő, az asztalokon a nyolcvanas éveket idéző vastagfalú borospoharak. Hagyományos magyar konyhát visznek, a választékot néhány nemzetközi fogással színesítve. Több olyan ételt is beemeltek a választékba, ami kevés helyen kapható, mint például a konfitált bárányfartő, a rozmaringos bárányszelet, a lecsós csuka, a kakashere- szarvas- és vaddisznópörkölt. Az árak sok esetben meglepően alacsonyak, a hús- és halételek nagyobbik részének díjszabása 3000 forint alatt van, a levesek egy része 1000 forint alatt kapható. Az itallap is felér egy időutazással. Kereken egytucat bort kínálnak kizárólag nagybirtokoktól, a Varga pincétől, az Ostorostól, a BB-től s vélhetően az Egervintől, az itallap-szerkesztés hiányosságai miatt ezt nehéz biztosan megállapítani. A tételek felét decire is kimérik baráti áron. Csapolt sör nincs, tizenegy nagyipari multisört tartanak, nyolcat az Asahi, hármat a Heineken portfólióból. A töményrovatban Kárpátia pálinkákat, Unicumot és import tömegtermékeket találunk. Az árak ezesetben is barátiak. A kiszolgálás csak erősíti a retro fílinget. A pincér hölgy, bár láthatóan nem volt dolga más asztaloknál, hiszen egy ismerősén kívül jó ideig csak mi ültünk az étteremben, megvárakoztat kicsit az étlap átadásával. Miután kiválasztottuk az ételeinket, nekünk kellett odamenni hozzá, hogy feladnánk a rendelést, akkor sem jött rögtön. A köszönömre, amit mondtunk az italok, majd a fogások megérkezésekor, nem hallottunk semmilyen választ. A megrendelt sört feledésbe merült, amikor jelzésünk után megérkezett, nem kaptunk hozzá poharat. Szólhattunk volna, de inkább beletöltöttük a közben kiürült borospoharakba. Viszont a vacsora végén kedélyesen elbeszélgettünk, ami alapvetően helyretette az élményt, az emberi szónál nincs fontosabb. Nézzük, hogy mit ettünk! A haltepertőt ismét megrendeltük, ez már pontyhúsból volt, egy fokkal sósabbra sikeredett az optimálisnál, de így sem volt rossz, ropogós hagymaszalmával szórták meg. Soha rosszabbat! Ha már nosztalgia, legyen minél intenzívebb-alapon megrendeltük diákkorom másik szegedi specialitását is, a velővel töltött rántott palacsintát, amit akkoron a HBH sörözőben lehetett kapni, majdhogynem menzaáron. A Cseppben felszolgált változat nem volt rossz, bár a műfajban ettünk meggyőzőbbet is. A pacalpörkölt jó ízű, színe lehetett volna intenzívebb, szaftja pörköltszerűbb, de így, ahogy volt hamar elfogyott az utolsó cseppig, merthogy jól esett enni, s végső soron ez a legfontosabb. A mellé adott kenyérnél rosszabbat nehéz elképzelni, a leggyengébb ipari terméket tették elénk, ami még csak nem is volt friss. De legalább számlára került. Egy szeletet ettünk, mert többet rontott az élményen, mint amennyi emelt rajta, de négy került a számlára, kérhettük volna persze a maradék hármat elvitelre, de nem tettük, érthető okokból. Amúgy fillérekről beszélünk, egy szeletre 60 forintot számolnak. Megfelelően készítették el a rántott sertésfület is, komoly dilemmát jelentett, hogy sertéslábat vagy fület rendeljünk, végül az utóbbi mellett döntöttünk. Helyben készült, ízletes tartárszerű majonézes mártást adtak mellé citromos majonéz címszó alatt. Azt kaptuk, amit vártunk: rusztikus, nosztalgiázós ételeket baráti áron.
