Agapanthus adatlapja

De leginkább az volt a szép emlékké váló együttlét záloga, hogy az étterem személyzete és a konyha a pénteki hatalmas forgalom ellenére kitűnően ellátott bennünket. Az pedig különösen tetszett, hogy kaptunk egy kedves ifjú felszolgálót, aki úgymond gondozta az asztalunkat, az igényeinket gyorsan, figyelmesen, ugyanakkor diszkréten, elegánsan teljesítve. Mi is úgy kerültünk a Szilvakék Paradicsomba, hogy valaki javasolta, akinek volt már itt tartott találkozóról jó tapasztalata. Én is csak tovább tudom adni ezt az ajánlást. De hogy ne érjen senkit csalódás, meg kell jegyeznem: hétvégi estéken nemcsak a fenti étteremrész, hanem ez a jókora, több kapcsolódó teremből álló pincehelyiség is zsúfolásig megtelik kisebb-nagyobb társaságokkal. Ez pedig óhatatlanul jár némi, időnként meglehetős zajjal. Aki ennél elvonultabb, csendesebb együttlétre vágyó társaságnak szervez vacsorát, az ne ide hozza a csapatot péntek-szombaton, keressen igazi különtermet valahol.

Vonzó környezetben, kívülről is kellemesnek mutatkozó és érdekesen köríves alakzatú, modern épületet találtunk a Tiszaparti sétányon a parkban, közel a bezárt Tisza Szállóhoz és a nemrég felújított Szigligeti Színházhoz. Vagyis nemcsak zöldben, de igencsak kultúrkörnyéken is. A neten található fotók alapján nyári estéken a teraszukon nagy az élet, fiatalok vidám, nyüzsgő találkahelye. Mostanság viszont más a hely előnye, kellemes bekuckózásra alkalmas barátnői csevelyre, de akár lazább üzleti megbeszélésre is. Mi csak egy keveset, de meleget szerettünk volna enni, és ebben a kategóriában mezei hétköznapon a pizzákon kívül szűkös a kínálat. Mindketten a párommal Panini sonkát ettünk, amelyhez paradicsomszeletek és egy kis maréknyi rukkola járt. Szeretjük a rukkolát, de nyuszik nem vagyunk, így nekünk hiányzott róla valami kis ízesítés, mondjuk pár csepp balzsamecet és olívaolaj. De ez így egy pohár sörrel éppen elég volt a délutáni ebédre. Sosem ettünk még szicíliai cannolót, a nagy olasz sziget leghíresebb édességét, de mert megláttuk a sütis pultban, hazahoztunk belőle két darabot. Mivel nem ismerjük az eredetit, nem tudjuk megállapítani, mennyire autentikus. A tésztarolád friss és ropogós volt, a töltelék, úgy tudjuk, panakotta féle, ennek is jó volt az állaga, csak a mi ízlésünknek túl édes. Ennyi volt hát az első tapasztalásunk a Park Bistroval. Viszont mivel hétvégeken, már pénteken is, igazi meleg ételes menüt szolgálnak fel, ki fogjuk egyszer azt is próbálni. Mondjuk egy hideg téli napon, mert ez egy igazi melegen barátságos hely.

Szentendrén azonban nem Szentháromság-szobor emlékeztet a járványra. A Kalmárkereszt vagy más néven Pestiskereszt a város egyik fontos szimbóluma, amely a Fő téren, mondhatni annak közepén áll. 1763-ban emeltette a település leggazdagabb polgárait tömörítő Szerb Kereskedő Társaság hálából, mert a várost elkerülte a pestis járvány. A Kalmárkereszt azóta is hirdeti a várost újraalapító és felvirágoztató szerbek városszeretetét. - olvasni a városismertetőkben. A kovácsoltvas ráccsal körülvett késő rokokó stílusú kereszt vörös márvány talapzata háromszögű. Oldalain ószláv nyelvű feliratok emlékeznek meg a szentkereszt állításáról, majd későbbi felújításairól. A vaskeresztet tartó oszlop minden oldalán bádogra festett ikonok láthatóak, már amennyire, mert ezek mára éppúgy jócskán lekoptak, mint a keresztre festett korpusz. A kalmárok Pestiskeresztje összességében egy különleges, megragadó látványt nyújtó, Fő térre illő alkotás.

Legalábbis velünk, és ottjártunkkor úgy láttuk, másokkal is, ez történt. Ma már nem igazán helytálló a megállapítás, hogy a szerb kereskedő családok által hajdan létrehozott Fő tér a szezonban telik meg turistákkal. Vagy a szezon most már egész évben tart? Mi egy október közepi szombaton jártunk ott, amikor is igencsak élénk volt a népvándorlás, magyar szót pedig alig lehetett hallani, a többség külföldi volt. De azért hiába a sokaság, a terecske szépsége megmutatkozik, csak kevéssé lehet elmerülni a bájos barokk, rokokó hangulatban. Nem tudom, tartanak-e még itt nyári szabadtéri színi előadásokat, de a tér maga is olyan kicsit, mint egy élénk színekre festett színpadi díszlet. Az viszont igencsak meglepett bennünket, hogy ennek az ékszerdoboz-terecskének az egyik oldalán egy jókora és külsejében igencsak rossz állapotú épület terpeszkedik a Szentendrei Képtár felirattal, fölötte olyan rozoga hatalmas tetőzettel, hogy azon már kisebb szélben sem biztos a cserepek fennmaradása. Van, aki ezt az 1720-ban emelt egykori kereskedőházat takaros, nyeregtetős létesítménynek írja le. . . Nyeregtetősnek nyeregtetős, de hogy takaros lenne? Inkább a Fő tér csúnyasága a sok szépen felújított, karbantartott épület között! Nem is értjük!

Aki ért az ilyesmihez, az itteni élmények, az emberek reakciói alapján biztosan tanulmányt tudna írni a színek és fények pozitív lélektani hatásairól. Ám bármily rövidke is ez az utca, mégsem lehet csak felfelé meredt nyakkal végigmenni rajta, veszélyes is lenne. Így viszont elkerülhetetlen, hogy mást is meglássunk, ne csak a színes ernyőket. Láttunk például kopott, nagyon úgy tűnt, hogy a vasrúddal, rácsokkal már jó ideje lezárt, poros ablakú bolthelyiségeket, omladozó vakolatú épületfrontokat. Az utca egyik oldalán pedig a palánkok valami szállodaépítkezést vesznek körbe, de inkább leállt, mint zajló építkezésnek véltük, ami kilátszott a kerítés mögül. És sajnos nem ez az egyetlen környék Szentendre központjában, ahol a rendezett szépségek közé ilyen csúnyaságok ékelődnek. De az nem kérdés, hogy el kell ide jönni, és akár többször is végigsétálni a színes ernyők alatt. Megéri, mert jobb kedvre derül az ember. Vagy aki már eleve jó kedvvel érkezik ide, azt megerősíti ebben ez a hely.

Így jutottunk a Vígszínház mögötti NH Budapest City Hotelbe. Nem valami idilli a környék, viszont mindenhez közel van és csendes. Belépve az épületbe egy jókora hallba jutunk, amely valójában a nyolc emeletnyi belső udvar alsó része. Felnézve a magasba, ahol az üvegtető lezárja az átriumot, kifejezetten impozáns a látvány. Lent mégsem a nagyvonalúság érzete, a nagystílű építészeti megoldás hatása járt át bennünket, hanem egy kissé megkopott repülőtéri váróé inkább. És a nem durva, mégis feltűnő megkopottság másutt is előbukkan: a foltos padlószőnyegeken, a szép színű, de porszívót rég nem látott és ugyancsak foltos fotelen, a gagyi fürdőszobai részletekben. Ideje lenne már egy kis felújításnak. Ami a szobánkat illeti, itt is vegyesek voltak a benyomásaink. A legfelső, a nyolcadik emeleten kaptuk a déli sarokszobát. A sarokszoba mindig különleges, hiszen nincs csak egy szomszédja, viszont két oldalra vannak ablakai, a legfelső emeleten pedig szinte végtelen a kilátás horizontja. Mi is láttuk az Országház kupolájának csúcsát, de a Mátyás templomot is Budán. A legnagyobb hatást viszont a hozzánk legközelebbi épület, a Vígszínház fantasztikus tetőzetének látványa tette ránk. Különböző időpontokban és fényviszonyok mellett is csak csodáltuk. Már ha nem ájuldoztunk a szobánkban uralkodó és kezelhetetlen hőségtől. A légkondicionáló be volt fixálva egy magas hőfokra, amelyen mi csak három fokot tudtunk a szabályozóval csökkenteni, de ez meg sem érződött a hőmérsékleten. A kedves és szolgálatkész recepciós hölgy nyomban felajánlotta, amikor ezt panaszoltuk, hogy cseréljünk szobát. Na de ki mond le egy egyébként remek sarokszobáról, kiváltképpen, hogy már ki is pakoltuk a holminkat? És mi lett volna a garancia, hogy másutt nincs hőség? Maradtunk, de máskor nem mennénk ebbe a szállodába. És amíg nem történik itt egy a fűtési rendszerre is kiterjedő felújítás, addig másoknak sem ajánljuk.

Most viszont közel volt a szállodánkhoz ez a hely, így szombaton egy fárasztó kirándulás után nagy reményekkel és várakozásokkal estünk be a Mosselenbe egy kései ebédre. Negyed öt körül volt, a jókora étterem szinte üres, viszont a várható nagy esti forgalomra utalva minden asztalon ott volt a névszerinti foglalás. De addig mi még nyugodtan el tudjuk fogyasztani az ebédünket, így maradhattunk. Rögtön meg is kaptuk az egy barna, egy világos Leffét, és ismét mint az istenek italát ittuk nagy élvezettel. Itt talán még annál is finomabb, mint máshol. Korábban még nem voltunk a Mosselenben, ezért kíváncsian nézelődtünk, míg készült az ételünk. Londoni elit pubra hasonlatos a kifejezetten elegáns berendezés, ami nekünk nagyon tetszett. De nem sokáig bámészkodhattunk, a párom már meg is kapta a Húslevest vele főtt zöldségekkel, raviolival. Néhány kanálnyi mennyiséget egy nagy tál alján lötyögtetve. . . , kemény, főtlen raviolival. Ugye-ugye, a nagy sietség! Főfogásként a humoros nevekkel illetett ételek közül mindketten a Hazudtunk éjjel-nappal elnevezésű kreációt választottuk, ami fűszeres csirkecombfalatok grillezett ananásszal, zöld salátán tálalva, és még néhány apróság hozzá. Nem rossz az ötlet, bár a csirkefalatok fűszerezéséből inkább csak a kissé túlzásba vitt szójaszószt éreztük. Végül is jóllaktunk. De főként, nagyon jó sört ittunk!

Arról nincs említés, hogy ez a projekt kezdettől fogva sok vitát, ellenérzést is kiváltott budapesti polgárok és városfejlesztési szakemberek részéről egyaránt. Mostanság meg éppenséggel több a csend körülötte, mint a lelkesedés, de ennek okait elemezve óhatatlanul a politika térfelére tévednék, amit nem szeretnék. De hogyan is nem tévedtünk, hanem nagyon is elszántan mentünk pár napja a Városliget Látogatóközpontba? Nemrégiben írtam itt arról, hogy a Hősök tere közepén égnek meredező tartóvasakkal, és nem Gábriel arkangyal szobrával a tetején áll a millenniumi emlékmű obeliszkje, mert a szobrot restaurálják. Majd kiderült, hogy amíg Zala György alkotása vissza nem kerül 120 éve őrzött helyére, addig a Gábriel arkangyal-szobor eredetivel megegyező méretű másolata a Városliget Látogatóközpontban tekinthető meg. Ottani információ szerint az eredeti szobrot várhatóan csak jövő év tavaszán illesztik vissza a helyére, de ez ismét politikai vonatkozásokat hoz elő, így hagyom is. Kihagyhatatlan lehetőség viszont közelről látni, elé- és melléállni egy 5 méter magas szobornak, amely egyik kezében a magyar koronát, a másikban az apostoli kettős keresztet emeli az ég felé. A hatalmas szobormásolat a mű történetét bemutató rendhagyó kiállításon látható Budapesten, a Néprajzi Múzeumban található Városliget Látogatóközpontban. Most tudtuk meg, hogy az általunk nem kifejezetten szeretett épületben működik ez a Látogatóközpont, de megyünk, ha ott van a Gábriel-másolat. Megérkeztünk a betonbunker déli kapujához, majd kiderült, hogy végig kell vándorolnunk a benti sikátorokon, ahol sikerül, ott liftezgetünk, míg elérünk a nagy ház éppen ellenkező végén a Látogatóközpontba. Minden berzenkedésünk elmúlt azonban, amint megláttuk a szobrot. Olyan lenyűgöző, olyan vonzerővel bír, aminek nehéz ellenállni. Fotóztuk innen, onnan, a beépített digitális technikának köszönhetően lefotóztuk magunkat is, mintha fenn állnák mellette az oszlop tetején. Aztán még többször visszatértünk Gábrielhez. Mert van ám ott más látnivaló is, és nekünk az is nagyon tetszett: Hatalmas makett mutatja be Budapest 1910-es évekbeli állapotját. Fantasztikus így látni a fővárost, felfedezni ismert épületeket, vagy éppen azok hiányát, mert még nem épültek meg a jelzett időig. Van egy kisebb, kapcsolódó makett-asztal is, amely a mai Városligetet mutatja meg. No, itt már lehetne a látogatónak egy-két értetlenkedő kérdése azzal kapcsolatban, hogy miként is fog folytatódni ez a nagy Liget Projekt. De persze ilyesmi ezen a helyen fel sem vetődhet. . . Mi mindenképpen értékes és élvezetes időt töltöttünk a Városliget Látogatóközpontban: a Gábriel arkangyal-szobormásolat és a hatalmas városmakett szerintünk kihagyhatatlan látnivaló. De az is kihagyhatatlan, hogy megemlítsem, ez a tartalom csak kiemelés, nem a Városligetet újraértelmező projekt egészének szisztematikus bemutatása.