Agapanthus adatlapja

Ezen a héten Szolnokon ez utóbbit tudtuk kihasználni, amikor is a Nemzetközi Orgonafesztivál több koncertjének helyszíne a Belvárosi Szentháromság templom volt, amely egyben a város katolikus főtemploma. Így most számunkra kettős volt az élvezet, a templom belső szépsége és a remek koncert. Nem kifejezetten rajongok, sőt, mondhatni általában idegenkedem az agyondíszített barokk templomoktól, de ez a templom meglepetésre nagyon megragadott. Sosem jártunk még itt korábban, ezért is volt számunkra meglepetés, hogy milyen nagy a templom belső tere, és a gazdag díszítés, a rengeteg alak és forma mennyire határozott stílusérzékkel közvetíti a barokk jellegzetességeit. Az érett barokk stílusában felépült templom 1754-ben készült el a ferences rend kezelésében, de jobbára a helyiek támogatásából. A belső berendezési tárgyak is a tehetős, jómódú polgárok és a különféle iparos céhek adományaiból készültek el. A mellékoltárok és az impozáns szószék viszont a híres budai ferences műhelyből származik. De mert a ferencesek egy koldulórend voltak, minden bizonnyal ezek költségét is adományok fedezték. A templom a Szentháromság tiszteletére épült, amit egyértelműen jelez a főbejárat fölötti szoborcsoport az Atya, a Fiú és a galamb alakjában megjelenő Szentlélek formájában. Bent több meglepő dolgot is láthat a látogató. Elsőre természetesen mindenki a főoltárt veszi szemügyre, amely itt különféle okokból jóval későbbi, mint a mellékoltárok. Mai formájában függőlegesen hármas tagolású, mintha emeletes lenne, alsó képe is a Szentháromságot ábrázolja. Összesen hét mellékoltárt sikerült összeszámolnom, de mondhatni ezek közül több is jóval látványosabb, mint a későbbi keletkezésű főoltár. Nekem a legkedvesebb a szentély baloldalán elhelyezett, szép kidolgozású szent Vendel oltár, mert ezen a mi vidékünkön nagy tisztelet övezi a pásztorok, az állattenyésztők és földművesek védőszentjét. De nemcsak a mellékoltárok figyelemreméltók, vannak jelentős művészeti értékű képek, freskók is. Például egy kis oldalkápolnában a városban hajdan rendkívül népszerű, közszeretetnek örvendő festőművész, Chiovini Ferenc festette a szobor mögötti freskót. A mellékoltárokkal, képekkel kapcsolatban is azt olvashatjuk a leírásokban, hogy ezeket ki mindenki állíttatta, adományozta a templomnak. A színes üvegablakokat is buzgó szolnoki családok adományaiból készítették az 1800-as évek végén, de nemcsak ezt, hanem a 2000-es évek felújításának támogatóit is precízen, névvel feltüntetik az ablakokon. A mindig pontos pénzügyi elszámolás ezek szerint nemcsak a kinti, világi életben lehet fontos, ez esetben itt bent a templomban is nagyon figyelnek rá. A közelmúlt fontos történése, hogy hosszas készülődés, pénzgyűjtés, várakozás után most, az Orgonafesztivál előtt néhány nappal sikerült helyére emelni a torony újonnan elkészített sisakcsúcsát. Az ünnepi koncertek látogatói tehát már nem egy csonkatornyú templomra nézhettek fel.

április 16-án, a Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján avattak fel, mert a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a MÚOSZ által szervezett gyűjtésen keresztül mi is részt vettünk annak finanszírozásában. Az emlékmű állításának kezdeményezése a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesületétől származott, hogy ezzel emléket állítsanak a horthyligeti internálótábor áldozatainak, köztük több mint félszáz újságírónak. Miként az emberek többsége, akként mi sem hallottunk korábban a Horthyligetről, az ott történtekről. Nem tudtunk arról, hogy 1944-ben Budapesten is működött gyűjtő- és internálótábor. Ezen az emlékezethiányos helyzeten kívántak a mű felállítását szervezők ilyen módon változtatni. Nyolcvan évvel ezelőtt több száz újságírót, ügyvédet, üzletembert, művészt deportáltak a Csepel-szigeten létrehozott Horthyliget gyűjtő- és internálótáborba. Milyen idillikus, szép név: liget! És egyúttal milyen kegyetlenül cinikus! De legalább az előtagja egyúttal le is leplezi ezt! Újságok vezető munkatársait, ügyvédeket, bankárokat, cégvezetőket, művészeket tartottak fogva a mai Szigetszentmiklós határában teljesen ártatlanul, hiszen a bűnük mindössze a zsidó származásuk volt. A volt Weiss Manfréd Művek egyik gyártelepén létrehozott, 1944 tavaszától 1944 késő nyaráig működő táborban összesen több mint 700 ember raboskodott, közülük mintegy kétszáz ártatlan embert Auschwitzba deportáltak. Előzetesen szándékosan nem kerestünk a neten képeket erről az alkotásról, hogy a helyszínen újként lássuk. A leírtak alapján valami igazán megrendítő, az emlékezetet mély gondolatisággal kialakító művet vártunk. Csalódtunk! Két spirálos füzetborító lapot idéző, nagy méretű fémlapot találtunk egymáshoz döntve, mint két kibontott ólajtót, ami egyes leírások szerint Mózes két kőtáblájára emlékeztet. Lehet. Nekünk nem sikerült ilyesféle hasonlóságot felfedeznünk. Az alkotó magyarázata szerint az emlékjel anyaga pedig azért alumínium, mert az említett Weiss Manfréd gyárban is alumíniumot használtak a repülőgépekhez. Ez az összefüggés viszont az emlékjel mellett állónak kicsit sem válik nyilvánvalóvá. Tovább nézelődve felfedeztük, hogy a gyűjtőtáborban raboskodók nevét gyermekírás kerekded betűivel vésték fel a lapokra. Varga Tamás elképzelése szerint, olvasom a MAZSIHISZ honlapján, azért készült iskolai kézírással a névsor, mert az fogalmazódott meg a szobrászművészben, hogy volt-e értelme ezeknek a szegény embereknek olyan szépen megtanulniuk írni, ha úgyis megölték őketBorzasztó magyarázat, értelmezés! Egy gyilkos eszme nevében kivégzettek addigi életének értelmét barbárság visszamenőleg kétségbe vonni!

Nem is szokás itt nézelődni, mindenki amilyen gyorsan csak bír, áthalad a gödrön. Mi viszont azért mentünk, hogy a téren két szoborkompozíciót tüzetesen megszemléljük. Elsőként természetesen, hogy időben tartsunk sorrendet, az általunk különösen nagyra becsült alkotó, Varga Imre 1983-ban felállított Borárus-szoborkompozíciójához mentünk. Amikor idetelepítették, akkor sem értettem, hogy lehet ebbe a pokolbugyra környezetbe szobrot, művészeti alkotást elhelyezni. Nem lesz ez a hely ettől sem, szebb sem jobb. Nos, azóta sem lett. Mi viszont most leültünk az egyik galambpiszkos padra, szembe a nagydarab, magabiztosan mindent, a Boráros teret is tűrő bronz borárussal, és csodáltuk nyugalmát. Meg azt is, hogy néhány méterre tőle, egy díszesen faragott oszlopfőn a nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakjának felnagyított, stilizált mása látható. Jól van, értjük az összefüggést, hogy borárus meg egy régi ivókészség, csakhogy ez a borárus nemigen találkozhatott soha 20,5 karátos aranyból készült edénnyel. Akkor meg hogy kerül ide? Meg egyébként is. És ezzel el is jutottunk a ZigZag és Ugor kollégák által előbb és alább már tárgyalt problémához, hogy ugyan van-e köze a borárusnak a Boráros tér nevéhez. Mert végső soron más magyarázatot nem lelni arra, hogyan, mi okból is került ide ez a szoborcsoport. Ők arra jutottak, hogy nincs ilyen összefüggés, a tér egy hajdan jelentős városi potentátról lett elnevezve. Én viszont Popovics András helytörténeti honlapján azt találtam, hogy lehet ez másként is. A Budapesti Villamos Városi Vasút, a BVVV ugyanis a múlt század elején valamikor két járatot is üzemeltetett, amelyek egyik végállomása bizony a BORÁRUS TÉR volt. De ha így is volt, ha valamikor tényleg Borárus térnek nevezték is ezt a helyet, ennek a műalkotásnak akkor sem itt volna a helye.

Nem véletlen, hogy Terbócs Attila, néprajzkutató kitartó feltérképezéssel eddig mintegy 900, közterületen vagy közösségi térben álló Nepomuki Szent János-szobrot talált és dokumentált Magyarországon, legyenek azok magukban álló szobrok vagy nagyobb szoborkompozíciók fő- esetleg mellékalakjai. Az emberek sok helyütt kifejezett szeretettel viszonyulnak Nepomukihoz, nemcsak vallásos áhítattal vannak iránta. Így van ez a Tisza-partján Nagykörűben is. Minden bizonnyal Nagykörű első köztéri szobra az 1801-ben felállított, barokk stílusú Nepomuki, a tiszai révhez, ma inkább kompnak mondjuk, vezető út mellett, egyszerű léckerítéssel védve. Hol másutt is lenne a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentjének szobra, ha nem itt. A folyóval együtt élő, a folyó által szinte körbeölelt településen nem csoda, hogy szobrot állítottak Nepomukinak. A szobor és a főalak előtt térdeplő két gyermekangyal jórészt a szokásos ábrázolásban jelenik meg itt is. Mégis az egész műben érezni valami falusias, paraszti robosztusságot. A helyiek kötődését jelzi a műhöz, hogy a posztamens latin nyelvű felirata szerint a nagykörűi közösség állíttatta, tehát nem az egyház. Terbócs Attila leírásából pedig tudni, hogy az ezredfordulón az elhanyagolt szobor feje letört. 2008 és 2009 között a községi önkormányzat segítségével restaurálták a szobrot, melynek újraszentelésén tájékoztató táblát is elhelyeztek a szobor történetéről. A falu népe pedig minden évben a szent halálának emléknapja, május 16. környékén Nepomuki Szent János-ünnepet tart. Ilyenkor a kertekből tavaszi virágokat visznek a szoborhoz, szentmisén emlékeznek meg róla, és az ünnep látványos lezárásaként ún. fényúsztatást tartanak a Tiszán, amikor is sok-sok mécses fénye lebeg a folyó vizén. Az ünnepnapon sajnos nem tudtunk részt venni, de másnap, amikor a Nepomuki Körűi Piacot tartották, mi is ott voltunk. És megnéztük, körbefotóztuk a virágokkal megtisztelt szent szobrát.

Hogy ez több vagy kevesebb, mint általában az aukcióikra vitt művek száma, azt nem tudom. Mindenesetre a bemutató termeik falnagyságához képest mindenképpen túl sok a kifüggesztett kép. Nem az egésze, de a bemutató egy része jószerével élvezhetetlen, akkora helyenként a zsúfoltság. Egymáshoz legfeljebb a képek nagysága alapján, és nem stílusok, korszakok vagy az alkotók alapján lettek illesztve a művek. Mondhatni a padlótól a plafonig beborítva a falakat. Így aztán a lábunk előtti művekhez le kellene guggolni, a fentiekhez pedig létrát kérni, hogy szemmagasságból élvezhessük az alkotást. Nem tettük egyiket sem, néztük, ami nagyjából szemmagasságban van, mint az élelmiszerboltokban. Nagyon olyan benyomásunk volt, hogy itt most a mennyiségi szemlélet eluralta a minőséget. Meglepően sok az alacsony becsértékű alkotás, nemhogy 1 millió forint alattiak, hanem félmillió forint alattiak is bőven találhatók a kínálatban. Hajrá kispénzűek! Kevés kiemelkedő és ennek megfelelő magas kikiáltási árral indított kép van csak a kollekcióban. És a zsúfoltság miatt még ezt a kevés különösen kvalitásos festményt is alig lehet észrevenni. Egyedül a legmagasabb, 100 millió forintos kikiáltási árú és legnagyobb becsértékű Vaszary-kép, az 1938 körül festett Tengerpart strandernyőkkel című főmű van méltó módon megkülönböztetett helyen bemutatva. De azért mi így is ráakadtunk egy-két feltűnő szépségre, érdekességre. Például néhány meglepően idillikus Mednyánszky-vászonra. Kedvencünk azonban nem festmény, hanem egy mára jórészt elfeledett francia szobrász Dávid-csillagra állított Art deco táncos című, finoman kimunkált szobra lett. A Kieselbach Galéria most is fantasztikus katalógust jelentetett meg az aukciós művekről, alapos tájékoztatást adva azokról, kitérve sok izgalmas körülményre, kapcsolódó alkotásokra is. De éppen erről a kis szoborról alig valamit írnak, sajnos.

Találtunk ilyesmit a menüben, de nem könnyű választani, ha például a Saltimbocca-t, az olasz gasztronómia egyik legismertebb fogását teljesen szakszerűtlen módon sertés karajból készítik! Végül Duplán hajtott sajttal töltött csirkemell rántva és Roston sült csirkemell, pármai sonka, mozzarella címen jelzett ételeket rendeltünk egy normál adag friss vegyes salátával. Az ételek köret nélkül egyformán 4500 forintba, a saláta 3250 forintba került. Nem volt ezekkel baj, csak éppen egy csöppnyivel sem voltak professzionálisabban elkészítve, sőt, mint amit itthon mi magunk is meg tudunk csinálni. Ebben az összehasonlításban pedig mondhatni sokba került ez az ebéd. Ami a hely hangulatát illeti: Próbálkoznak, van látványos pizzakemencéjük is, de valahogy hiányzik az egészből az olaszos lazaság, meg egy kicsit lelakott is.

Hosszú évek óta reméltem, hogy sikerül újra látnom a Costa Ricában megcsodált azúrlepkét, ezért már rögtön megérkezésünkkor rákérdeztem, hogy van-e ilyen a lepkekertben. Megnyugtattak, hogy éppen most a legtöbb példány ebből van. És igen! Repkedtek körülöttünk ezek a szállongó, kékszínű ékszerek, akinek szerencséje van, egy pillanatra rá is telepszenek az emberre. Azt sem tudtam hová nézzek, hogy minél többet lássak belőlük, És természetesen a többi szépségből is. Közben pedig arra is figyelni kellett, nehogy megzavarjuk a hangosan csivitelő pintyeket vagy éppen a lábunk alatt fürgén szaladgáló néhány kis kínai fürjet. És mindezt trópusi zöldben, melegben és párában. Érdekes módon a párom másként reagált a helyre. Miközben én legszívesebben a pillangókkal szálldostam volna, és minél többet szerettem volna látni belőlük, ő a körbenézés után leült egy padra, és azt mondta, régen nem érzett ennyire megnyugtató környezetet, mint itt. Az ismertető szerint a budapesti Papilonia terét Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye ihlette, ezért őserdőszerű, és elhelyeztek benne őslénykoponya-, illetve őslénycsontváz-imitációt is. Bevallom, mi nem olvastuk ezt a Verne regényt, mi inkább a gyerekek számára különösen vonzó dínóvilágnak láttuk ezeket a kiegészítő elemeket. De amikor mi ott voltunk, csak néhány külföldi család volt még rajtunk kívül, és úgy láttuk, az ő gyerekeiket is inkább az élő állatok érdekelték.

Kiderült, hogy készül a nevezetes, a hely névadója Biang biang tészta, azt veri a mester teljes erőből a konyhai pulthoz, hogy nyúljon, puhuljon a tésztaszalag. Már ezzel felkeltették az érdeklődésünket, kezdeti tetszésünket is elnyerte a hely. Kicsi a beltér, de több asztalnál is ültek kínai vendégek, ami ugyancsak bizalomkeltő, ha ők is itt esznek kínait. A kedves fiatal pincér pillanatok alatt hozta a terjedelmes étlapot, és azon nyomban felajánlotta, hogy segít értelmezni a leírásokat, ha valamit nem értünk. Kértünk egy Biang biangot ropogós csirkével és egy Chicken shitake levest. Jókora adag volt mindkettő, de mert igazán ízletes ételek, bekebeleztük az utolsó falatig mindkettőt. Gasztronómiailag különösebben kifinomultnak nem mondanám a fogásokat, viszont valóban egészen más ízvilág, mint a kínai büfék taknyos trutyiban úszó édes savanyú, cípősz, nem cípősz ételei. Így mindenképpen érdemes volt itt egy próbát tenni. Többre azonban nem látjuk érdemesnek, mondjuk, hogy máskor is itt együnk. Pedig, pedig lehetne ez egy nagyon dögös hely is. Az ételekben mindenképpen, de a designban is már most benne van a lehetőség. De hiába, ha az ételekből hiányzik valami kis izgalmas plusz. Hiába, hogy szépek a lámpák, érdekes az üvegfalon át látni a konyhai műveleteket, ha közben a koszos sarokban félbevágott gázcső meredezik, ha a mosdó ki tudja milyen magasban leledzik, amihez ijesztően sötét lépcsőházszerűségen kellene felmászni stb. Valahogy így, nem úgy, ahogy most van.