Ugor adatlapja

. . így aztán a harmadik esély a Titiz török étterem volt a sarkon, nem nagy lelkesedéssel ezt választottuk. Gondoltam, valami gyorsan kaphatót kérek, kértem egy gyros-tálat mindennel, nejem meg beszédbe elegyedett a pultos sráccal, aki meggyőzte, hogy egyen grill-bárányt, így aztán arra még várni kellett. Nem baj, sivár egy hely, üldögélünk, várunk, ahogy a kinaiakban is, a török éttermekben is van egy asztal mindig valami civil, külső haverok részére, akik ott lopják a napot, a személyzet meg odaül hozzájuk beszélgetni. Közben észrevettük, hogy jelentősen ételmaradékos az asztal, meg az asztal alá is jutott lehullott szervesanyag, nem tudom, a le-fel sétáló, unatkozó egyik török lány miért nem néz utána. Átültünk máshová. Amúgy elég nagy pangás volt, nem egy népszerű hely, pedig hát szombat este. . . amikor már untam kicsit az ücsörgést, odasétáltam a pulthoz, néztem, ahogy az egyik fekete hajú lány a felmosófával, koszos vödörrel dolgozik, aztán leteszi és ugyanazzal a koszos manccsal belenyúl a piták közé és dolgozza fel azt. . . broáf. . . na, de közben elkészült a gyros-tálam is, aztán a nejem báránya is, fizettem 11. 000 forintot, ami egy gyorsétteremben elég meglepő két adag ételre, visszamentem, meg is kérdeztem, hogy melyik mennyi volt, azt mondta az ember, hogy ő nem tudja, itt nincs kiírt részösszeg, csak végeredmény. . . na de mégis, nézzük csak meg! Szóval, a bárány volt valami 7. 500 forint körül, és hát az nyomta meg. Nem mondom, pofás egy adag volt, szépen megadták a módját, finom is volt, nem bántuk meg, hogy mit kértünk. De összességben ez mégis valami leszakadó hely benyomását kelti.

Ez ma nem lenne akkora nagy szenzáció, de ez az eset 1931-ben történt, és így már egészen más megvilágításba kerül, igaz? Az első magyar óceánrepülést Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor hajtotta végre, elöttük csak 14 embernek sikerült, de azok sem Kanadától Magyarországig szálltak. A mieink 25 óra 40 perc alatt teljesítettek 5182 kilométert és ez csoda volt akkoriban. A 250 km/órás sebeség szintén. De nem jutottak el Budapestig, itt, Bicske táján leálltak a motorok, hajtóművek. Kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk ezen a területen. Ennek pontos helyét az emlékműtől kb. 100 méterre egy másik kő jelöli is. Érdekesség, különleges hely, nem elkerülni!

50-100 méterrel odébb megfordultam, visszajöttem, ott állt a férfi is, éppen nézte, olvasta, azt mondta, igen, ez tényleg az, ő minden nap elmegy itt naponta többször sok év óta, de még eszébe sem jutott, hogy megnézze, mi ez. Megköszöntem, és én is megvizsgálgattam a meglelt helyet. Valami honfoglaláskori harcos, az első ilyen korú temető, amit feltártak itt útkarbantartás közben. De hogy magyar volt vagy nem, azt nyilván nem tudjuk, de elnevezte a közhit Vereb vezérnek, Vereb vitéznek, a nagy honfoglalónak, mert hát a falu neve. . . aztán közben lehet, hogy Promizattyennek hívták és szarmata volt, vagy bármi más. Állítólag annak idején az avatáskor a szent korona jelenlétében, vagyis inkább a másolata jelenlétében avatták a követ nagy csinnadrattával, ami elég vicces a "pogánykő" titulushoz. De hát a magyar hittörténet egy merő káosz enélkül is. Az emlékhely rendben van, érdemes meglátogatni, valami kis jelölt darab a múltból.

Az országban számtalan helyen lebontották, áthelyezték, megsemmisítették a szovjet emlékműveket, sok helyen meg állnak még mindig. Itt, a Szabadság téren elég frekventált helyen van, tulajdonképpen az amerikai nagykövetség előtt, aztán egy amerikai tábornok áll szoborként és nézi, két másik oldalról meg két volt amerikai elnök is körülötte téblábol. Ő meg egy ilyen szovjet monument és állja a sarat. Az ország politikai szélsőségesei sokáig fogukat fenték rá, oroszellenes hangulat volt, most, hogy egy éve háború van Ukrajnában, az összes szélsőség csikorogva megfordult, és nagy szerelemmel oroszbarát lett. De ez nem érdekli az emlékművet, ő csak áll itt továbbra is. Hozzátartozik a térhez, meg a történelmünkhöz is, és igenis van békés felhasználása, a Szent Patrick napra gyülekeztünk itt és vidáman, harsány ökörködések között vedeltük a Guinness meg a Kilkenny sört, közben a felvonulók gyerekei birtokba is vették a hősi emlékművet, fel is másztak rá, ahogy csak tudtak. Nem köpte le, nem rúgta meg senki, festéket sem öntött rá. Mondjuk, hogy mászóka lett.

És utólag összefogva ez a többoldalról szenvedett többgyökerű gyülekezet megteremtette a saját külön emlékezését, ami csak az övék.

. . de nyilván megférnek egymással. A templom kívülről mutatós jelenség, bemenni nem annyira lehet, csak főműsoridőben, gondolom. Még a kert is zárva van a Szent Imre szoborral, nem ám csak úgy jövünk, megyünk itt. . .

Mivel, úgy tudom, egy pont ugyanilyen szobor áll, azaz fúj Nagykőrösön is, de lehet, hogy több is van, ki tudja, hány fia volt a királynak. Elgondolkodtató, hogy milyen apró szárnya van ennek a lénynek a jelentős testéhez viszonyítva, hát talán ezért is kell azt a bizonyos vitorlát fújni, mert azért az a csökevényes szárny nem elég a repüléshez. Egyébként úgy kb. Kálvin és a kun vitéz szobra között található a gömbön fújó srác Kunhegyesen.

Erre én sűrű elnézéseket makogok a zavarásért, de ő azt mondta, hogy ha már itt vagyok, várjak, egy fél óra múlva itt lesz! Ilyen emberek is élnek, bizony! Én eltekergek a községben egy fél órát, jól töltöm az időt, van mit nézni. Négyre visszaérek, 16 óra 1 perckor csüggedtem találom a kedves hölgyet, kint ül a padon, azt mondja, hogy rossz kódot ütött be a riasztóba, mert elmosódott az írás. . . és hívta a polgármesteri hivatalt szorgalmasan, de nem vették fel, pedig ott a kódmegoldás. Egy kicsit ott szerencsétlenkedtünk, aztán megnéztem én is, feltettem a szemüveget, és lám, akkor már más számok voltak a papíron, mondtam, üsse, be, és tadáámm, jó is a kód! De ezzel még nincs vége, mert közbe kiérkezett a biztonsági szolgálat autója, hogy hoppá, hoppá, mi is ez a riasztás? Jaj, meséltük, instállom. . . nem úgy van az, akkor szólni kell! Nekik! Ezt a hölgy nem tudta. Egyeztetés, hová kell vagy kellett volna szólni ilyenkor. Ki is kell fizetni a kiszállást. Mondtam, hogy én vagyok a ludas, miattam történt az egész, kifizetem, mennyi? Nem úgy van az, majd fizet az önkormányzat. Miért? De hát az ő dolguk, magas szint ez, én meg csak porszem vagyok a nagyurak végtelen tengerén, hát rájuk is hagytam. Szóval, végül így jutottam be. Azt hiszem gratuláltam a friss unokához, reméltem, hogy mindenki jól van és egészséges, igen, mindenki rendben van, csak holnap lesz nagy-nagy tejfakasztó buli és őneki, a nagymaminak kereskedelmi mennyiséget kell sütni-főzni. Éppen azt csinálta. De aztán nagyon jól elvoltunk attól kezdve. Van egy helyi fafaragó mester, aki innen származik, de közben Csemőre költözött, ha jól értettem, és az ő faragásaiból van kiállítás a fél tájházban, a másik felében van a néprajzi gyűjtemény. Ezt is, azt is megnéztem. Nincs erről mit sokat mesélni, egy tájház az tájház, körülbelül azt látod benne, meg a helyiek ügyszeretetét, adományait, szívüket és lelküket. Kiélveztem ezt a környezete, lubickoltam és pancsoltam benne, ez a drága nő meg nem akart elfogadni semmit ezért az egészért, hogy félbehagyta a sütést. idebiciklizett fél órán keresztül ezért az idegen senkiért, meg még a kóddal való járulékos kellemetlenségek. . . de nagyon derűsen búcsúztunk, valami dohányt azért persze, hogy belegyömöszöltem az adománynak való üvegbe, és éljenek soká a világ jóemberei, éljenek a tájházak, és az összes olyan lélek, aki szeretettel, odaadással végzi, kedveli a munkáját! Hálás szívvel, egy látogató Budapestről