. . szóval sok más ember is pont ezt gondolta rajtunk kívül szombaton déltájt, nehezen lehet megbecsülni, hogy hányan voltak, de vagy 5-6 pénztárnál vastagon állt a hosszú sor, annyira, hogy nehéz volt kibogozni, hogy ki melyik sorban áll, úgy összekeverdtek a vonalak. Mint egy nemzetközi repülőtéren a sorbanállás a becsekkolás előtt. Csupa szigorú és figyelmeztető tábla, ezt sem szabad, meg azt sem szabad, többek között fényképezni sem, ebbe a sorba ne álljon, ha. . . , abba a két sorba álljon, ha. . . kedvetlenül ácsorogtunk a feleségemmel két sorban, próbálva, hogy melyik halad gyorsabban, de úgy tűnz, mintha állnánk egy helyben, már ki tudja, hogy mióta. . ja igen, és hát nem kifejezettn úri tátsaságban, bár Daubner, meg azt hinnéd a környék miatt, de nem. Az újfeudalizmus elhatalmasodó újgazdag rétege egy rakás nagyképű prosztó, a szemét, a műveletlenség uralja a hazát, és hát ők járnak ide a nagy házaikból a nagy autókkal a Daubnerbe, és te őket hallgatod kényszeredetten akármeddig. Azután nagy nehezen odaértünk egyszer, az eladólány kivételes képességekkel bírt, még a szőrnyű és állandó nyomás ellenére is kedves volt, mosolygós, udvarias. Mi nem elvinni akartunk húsz donoz torták meg két zsák sós süteményt, csak egy-egy Daubner-szeletet szerettünk volna megenni helyben, van is rá valami nyomorult kis lehetőség, a kis üvegezett félkörben álló asztalok vannak, mint az állófogadáson, kevés, a szemetes csordultik tele, meg asztalon hagyott használt evőeszközök is szép látvány, de a kis favillánkkal a papírtányérkánkból megeszegettük a pisztáciás csokimousse-t, meg én a málnás madártejes szeletkémet, a sütemények nem tehetek semmiről, azok kitűnőek voltak, aztán csendben elkullogtunk más tájak felé.
