Ugor adatlapja

A Duna kiugróan alacsony vízállása tette lehetővé, hogy az első leletek napvilágre kerüljenek, aztán utána már tudatosan búvárok is keresték, és nagyon gazdag anyag jött össze. Mi mindenről nem tudunk, ami felett eljárunk naponta. . . egyébként be volt zárva lakattak a kapu, de ilyen nem nagyon zavar, kerültem egyet a szomszéd telek felé és bementem onnan, nem betörtem egy házba, hanem egy teljesen idétlen módon zárva tartott kiállítást néztem meg. Vannak érdekes darabok, A kövek többsége, azt hiszem, Jupiternek szánt felajánlásokat hordoz. itt élt egy nagy civilizáció, aztán elpusztult vagy barbár, nomád népek tönkrezúzták, mindegy, nincs. . . de ha maradt valami utána, azért azt tisztelettel megérintem, ahogy a kő érintett meg engem. Virtuális séta képekkel, gyere velem!

. . egy halvány kiírás sincs sehol hogy nem vagyunk nyitva, bebebeee, öcsisajt, jól pórul jártál, vagy itt egy telefonszám, érdeklődj ott, vagy gyere vissza nyáron, csak ez az üres, néma semmi. Utólag aztán megnéztem a neten, és tényleg van valami nyoma, hogy ez zárva van, de az "átmenetileg zárva" nem jelent semmit, sok olyan szoborra kiírja a Google térkép ezt, ami zavartalanul látogatható. A weboldalukon már tényleg van értelmesebb, udvariasabb tájékoztató, hogy július 3-tól november 30-ig zárva tart, de nyilván nem nézed éppen a netet egyik szemeddel, ha az országúton megpillantasz egy táblát. Egy szót sem szóltam volna, ha a kapun van tájékoztató. Legyen tanulság másnak, óvatos előrelátni, megtervezni, érdeklődni mindig. . .

bementem, jeleztem fogyasztási szándékaimat, kaptam étlapot, amiből a garnela plate mellett döntöttem, hozzávaló köretet is nézni kell, rákérdeztem a héjában süt krumplira zöld pestóval, az édesburgonyát nem annyira szeretem, srác mondta, hogy ez így jó, ki is fizettem mert ki kell azonnal, 5780 forint. Kapsz nagy faszámot (mint a McDonald's műanyag száma), aztán azzal leülsz és sóváran reménykedsz. Nem csúnya a belső, amolyan trendi, mostanában ilyenek az új vendéglátó egységek. A kínálat vegyes nemzetiségűnek tűnik, ázsiai, európai. Van benne valami egyedi. Szóval megérkezik a falattal telt tányérom, nagy bizalommal beleeszem, és ez bizony édesburgonya, a fene enné meg. Visszasétáltam a pulthoz és jelentőségteljes Poirot-pózban vizsgálódtam, hogy ugyan mit is rendeltem én? ? A blokkon édesburgonya van. . . de hogyan került a blokkra? Hiszen hangosan megbeszéltük, hogy a pestós krumpli lesz a jó nekem. Tényleg elnézést kértek, mi legyen, kicseréljék vagy pótolják? Mit cserélnek ki, már beleettem. Pótolják. És így történt, hogy egy egész remek kis rákocskákkal, jól ízesített salátával, finom burgonyával teli evésben volt részem, a magam részéról ajánlom, elégedetten távoztam.

Szóval, ahogy ott járok-kelek jegyem birtokában, egyszer csak megrázkódott valami bennem hogy "elég". . . ilyen máskor is van, a nagy-nagy múzeumok meglátogatásánál, az ember egyszer csak megtelik, mint a hordó, és nem bír már érdemben koncentrálni. Vagy nem törődsz semmivel és átszaladsz az egészen, de akkor meg nagyon nagy luxus jegyet venni. Az ember befogadóképessége adott időpontban korlátozott. Hát itt meg az történt, hogy nyomorúságos képpel kisétáltam a folyosón a teremőrhöz, és mondtam neki, hogy nem, nem bírom tovább. Most egyszerre nem. Nem fizikailag fáradtam el, hanem érzelmileg. Jól betett, ahogy végignéztem ezeket a tökéletesen kiragadott pillanatokat az idő megfagyott folyamából, a spanyol polgárháborút, a mexikói vért és halált, Vietnamot, a második világégést, a nőket és férfiakat, akik már nem élnek, de hihetetlen éles szemmel zárta borostyánba őket a világ egyik legzseniálisabb fotósa. . . arra is gondoltam, hogy van a World Press Photo, az ember minden évben elmegy, sorban áll, hogy a világ legjobb sajtófotóit megbámulja, ezek a döbbenetes képek meg itt vannak állandóan a Nagymező utcába, aztán nem jár ide a kutya sem, és még te sem voltál. Ez a döbbenetes zseni, ez a zsidó srác majd férfi Budapesten született, majd 40 évesen meghalt Vietnamban. De amit ránk hagyott, az több életre elég lenne. Tehát olyant csináltam, amit nem szoktam, a rendkívül intelligens teremőr, egy fiatal férfi azonnal átlátta a helyzetemet, és mondta, hogy persze, érti, megérti abszolút, na, akkor most csináljuk azt, hogy visszamegyek a pénztárba, lepecsételik a jegyemet és visszajövök bármikor, amikor feltöltődtek a lelkem akkumulátorai. Hát ilyen csúcsötös múzeum, bizony!

Viszont. . . igaz, hogy ki-be mászkáltam, de az igazán szépről, a belső térről nem sikerült felvételt készítenem, nem volt hozzá arcom, ugyanis presbiter-választás volt éppen. Jó sokan jelentkeztek, nagy (? ? ) lehet a helyi közösség létszáma, a kinti kiírás szerint huszonvalahányan rárepültek a tisztségre, többen azonos családból, a nevek alapján, én közben felsurrantam a nyitva hagyott feljárón, ami a karzatra vezet, ódon falépcsők recsegtek-ropogtak ódon lábaim alatt, odaszemtelenkedtem az orgonista mellé, onnan bámultam le, amúgy érdekes kiabálás volt a két szint között, a most éppen hányadik zsoltárt játsszuk kérdésre vonatkozóan, szóval a 206-ost vagy nem, most 17-est? Amúgy kedélyesen. A karzat másik részén fiatalokból álló kórus álldogált és néha énekelt, ha elkapta az ütemet, mint cimbalmos a krimóban. Aztán leóvakodtam, vicces egy környezet ez, a szomszéd házból valami feketeruhás hölgy jött elő egy pórázon vezetett kutyával, és heherészve egyszuszra lenyomta azt a szöveget, hogy áldásbékességugyeazembernemtudjahogymostéppenennikellnekivagypisilnihátkihoztamáldásbékesség . . . de ráhagytuk természetesen áldás, békesség. Mókás állatbarát hely ez, a templomkertben ló is van karámban, ilyent még soha nem láttunk, bár a közelmúltban láttam egy videót, ahogy a plébános valami magyar állatkertben tevét, gyíkot, nyulat. . . stb. mindent megáld, ez a kutya meg valami különlegesen szent állat lehet, mert a pisilés után a hölgy bevezette magával a liturgikus térbe, a szavazatszámláló asztalhoz, mintha ez máskor is természetes lenne. A templom viszont műemlék, a belső tere nagyon szép, ajánlom is megtekintésre mindenkinek, járjatok szerencsével kirándulni, áldás, békesség!

A városi múzeum megtalálható helyen van, több épületből áll, az a játék, hogy találd ki, hogy most melyik épületben vannak, bár legalább három házra ki van írva, hogy itt van. Siker, bementünk, a két hölgy a recepción kissé meglepett arccal, azzal a bizony "hová? hová? " arccal nézett ránk, persze, mondtuk, hogy múzeumba, múzeumba, mert ez egy múzeum. . . így aztán lassan elhárultak az akadályok és elkezdődhetett a tárlat bejárása. Az egyik hölgy rámutatott a kolléganőjére, hogy majd ő kísér bennünket. Ebben volt valami vicces, mert szegény megbízott nem nagyon tudott a múzeumra vonatkozó kérdéseimre válaszolni, de mentegetőzésképpen hozzátette többször, hogy ő eddig a képtárban volt, és azért. Amúgy kedves volt mindenki. Ez itt minden egyben, az őskor maradványok is egy csipetnyi, majd a római kori rész sokkal jobban kidomborítva, hiszen a környék arról nevezetes, aztán megszemléltünk közben egy borospincét is, volt egy rész, aminek inkább tájház jellege volt, szeretem azt is, aztán kiderült, hogy ez itt tulajdonképpen egy volt kúria, a hölgy nem tudta, milyen családé volt, de közösen leolvastuk a falról, hogy ez bizony a Szeniczey kúria, és gyakran vendégeskedett itt Deák Ferenc is, a Haza Bölcse, aki átjárt pihenés és munka közben a szemben lévő Erzsébet Nagyszálló Úri Kaszinójába is. . . hát ilyen nevezetes hely ez, bizony. Fent, az emeleten meg a paksi halászatra, vízi életre utaló bemutatót találunk, meg múzeumpedagógiát, játszószobát. . . jó lenne, ha az emberek gyakrabban járnának múzeumokba, de hiába mondom.

helyén most is működik egy söröző, nem, nekem muszáj volt tovább mennem a körúton, a Krúdy, Baross felé. . . valamit nosztalgiázni. Miután sok évig itt dolgoztam, aligha van olyan szórakozóhely, ahová ne tértem volna be, és most rápillantottam a Krúdy sörözőre és mondtam, hogy igen, oda. Nem kellett volna. Bementem és még örömmel konstatáltam, hogy van csapolt Pilsner, de kiszolgálás az nem volt. Szedett-vedett alakok ültek bent páran, na jó, de egy kocsma közönsége mégsem lehet egy balettkar. Aztán előkerült a hölgy, aki a csapokat kezeli, kinn volt, vastagon dohányzott, a szagot hozta, tolta maga előtt, és azzal a kiskoszos utcai mancsával, belenyúlt a korsóba, úgy fogta meg, nem a fülénél, hanem a poharat belül. És én abból kaptam sört. Na nem a vonalig volt mérve, kicsit alatta, mikor megült a hab. Mindezért a megtiszteltetésért ezer forintot fizettem, a sör nem is volt friss, pangott, mint lefolyó szifonjában a lé, a honleány kiment közben még vagy kétszer dohányozni a járdára, hát ilyen az élet, és - gondolom - én sem fogok sűrűn idejárni mostanában.