Ugor adatlapja

. . szóval sok más ember is pont ezt gondolta rajtunk kívül szombaton déltájt, nehezen lehet megbecsülni, hogy hányan voltak, de vagy 5-6 pénztárnál vastagon állt a hosszú sor, annyira, hogy nehéz volt kibogozni, hogy ki melyik sorban áll, úgy összekeverdtek a vonalak. Mint egy nemzetközi repülőtéren a sorbanállás a becsekkolás előtt. Csupa szigorú és figyelmeztető tábla, ezt sem szabad, meg azt sem szabad, többek között fényképezni sem, ebbe a sorba ne álljon, ha. . . , abba a két sorba álljon, ha. . . kedvetlenül ácsorogtunk a feleségemmel két sorban, próbálva, hogy melyik halad gyorsabban, de úgy tűnz, mintha állnánk egy helyben, már ki tudja, hogy mióta. . ja igen, és hát nem kifejezettn úri tátsaságban, bár Daubner, meg azt hinnéd a környék miatt, de nem. Az újfeudalizmus elhatalmasodó újgazdag rétege egy rakás nagyképű prosztó, a szemét, a műveletlenség uralja a hazát, és hát ők járnak ide a nagy házaikból a nagy autókkal a Daubnerbe, és te őket hallgatod kényszeredetten akármeddig. Azután nagy nehezen odaértünk egyszer, az eladólány kivételes képességekkel bírt, még a szőrnyű és állandó nyomás ellenére is kedves volt, mosolygós, udvarias. Mi nem elvinni akartunk húsz donoz torták meg két zsák sós süteményt, csak egy-egy Daubner-szeletet szerettünk volna megenni helyben, van is rá valami nyomorult kis lehetőség, a kis üvegezett félkörben álló asztalok vannak, mint az állófogadáson, kevés, a szemetes csordultik tele, meg asztalon hagyott használt evőeszközök is szép látvány, de a kis favillánkkal a papírtányérkánkból megeszegettük a pisztáciás csokimousse-t, meg én a málnás madártejes szeletkémet, a sütemények nem tehetek semmiről, azok kitűnőek voltak, aztán csendben elkullogtunk más tájak felé.

Ezzel, hogy megnéztem, azaz befizettünk, ki tudja, talán hozzájárulunk a tartásukhoz, az ellátásukhoz. De mert micsoda nyomorúságos életet élnek ezek itt? Az útról látszik a sivár börtön fala, rajta a felirat, meg nyíl, hogy kengurufarm 200 méter arra. Szóval 200 méter. Ez az ő kis rezervátumuk. , Ide-oda elszeparálva, és akkor betrappol valami zajos család, és mániákusan vakargatni akar. Persze nem csak kenguruk sínylődnek itt, papagájok rajai, meg szerencsétlen makik is, nem ugrálnak, nem vigadnak, apatikusan bámulnak maguk elé, ezt osztotta nekik a sors, talán azt számolgatják, hányezer kilométerre van az otthonuk. Nem értem. . . az állatvédelmi törvényt sem-. . . de tényleg. Ha egy kutyát megrúgnak valahol, vagy csak csúnyán beszélnek vele, a fél ország a vérét kívánja venni az elkövetőnek azonnal. Hogy ezek az ártatlan lények itt szenvednek a napon, az teljesen rendben van, biztos saját akaratukból teszik, mert világot akartak látni. És akkor ezt szabad, így. Bevallom, nem volt egy jó élmény.

majd lesétálsz az országúton botladozva, mely járda nélkül szolgálja a közt, a múzeumig. Ott a hölgy a ház előtt a korlátra támaszkodva megkérdezi, hogy na, de jegyet vettem-e már? Miért, azt nem itt kell? De nem ám, le kell sétálni a gyárig, ott be kell menni a márkaboltba és ott. Na, hogy a görcs álljon bele a simaizmaiba annak, aki ezt a viccest kieszelte. . . lemegyek, megint az országúton, csak most az ellenkező irányba, portás kérdi, hová lesz a séta, hát a márkaboltba jegyért instállom, na jó, menjen annak a nagy vöröstéglás épületnek a háta mögé. . . odamegyek, még 15 méter, dísztelen, jeltelen kis rakodórámpa, oda kell felmászni, és az a pénztár. . . de ha már itt vagyok, hát nézzem már meg a márkaboltot is, mert attól jön meg az étvágy! Így hát megnézem azt is, egy ronda salgópolcos raktár. Jegyem birtokában aztán vissza a múzeumba, ott aztán, mint egyedüli kalandor, besétáltam a teret, itt-ott meggyönyörködvén a porcelánokat, Szász Endre emlékeit is, volt sok, amire emlékeztem, volt, amire nem, ott már békésen, kulturáltan, csendesen, elmélyülésesen telt az idő. A múzeum még mindig szép, de a logisztikus fazon, aki a rendszerelméletet tervezte is, utálja a turistákat nagyon.