Ugor adatlapja

. . szóval sok más ember is pont ezt gondolta rajtunk kívül szombaton déltájt, nehezen lehet megbecsülni, hogy hányan voltak, de vagy 5-6 pénztárnál vastagon állt a hosszú sor, annyira, hogy nehéz volt kibogozni, hogy ki melyik sorban áll, úgy összekeverdtek a vonalak. Mint egy nemzetközi repülőtéren a sorbanállás a becsekkolás előtt. Csupa szigorú és figyelmeztető tábla, ezt sem szabad, meg azt sem szabad, többek között fényképezni sem, ebbe a sorba ne álljon, ha. . . , abba a két sorba álljon, ha. . . kedvetlenül ácsorogtunk a feleségemmel két sorban, próbálva, hogy melyik halad gyorsabban, de úgy tűnz, mintha állnánk egy helyben, már ki tudja, hogy mióta. . ja igen, és hát nem kifejezettn úri tátsaságban, bár Daubner, meg azt hinnéd a környék miatt, de nem. Az újfeudalizmus elhatalmasodó újgazdag rétege egy rakás nagyképű prosztó, a szemét, a műveletlenség uralja a hazát, és hát ők járnak ide a nagy házaikból a nagy autókkal a Daubnerbe, és te őket hallgatod kényszeredetten akármeddig. Azután nagy nehezen odaértünk egyszer, az eladólány kivételes képességekkel bírt, még a szőrnyű és állandó nyomás ellenére is kedves volt, mosolygós, udvarias. Mi nem elvinni akartunk húsz donoz torták meg két zsák sós süteményt, csak egy-egy Daubner-szeletet szerettünk volna megenni helyben, van is rá valami nyomorult kis lehetőség, a kis üvegezett félkörben álló asztalok vannak, mint az állófogadáson, kevés, a szemetes csordultik tele, meg asztalon hagyott használt evőeszközök is szép látvány, de a kis favillánkkal a papírtányérkánkból megeszegettük a pisztáciás csokimousse-t, meg én a málnás madártejes szeletkémet, a sütemények nem tehetek semmiről, azok kitűnőek voltak, aztán csendben elkullogtunk más tájak felé.

Ezzel, hogy megnéztem, azaz befizettünk, ki tudja, talán hozzájárulunk a tartásukhoz, az ellátásukhoz. De mert micsoda nyomorúságos életet élnek ezek itt? Az útról látszik a sivár börtön fala, rajta a felirat, meg nyíl, hogy kengurufarm 200 méter arra. Szóval 200 méter. Ez az ő kis rezervátumuk. , Ide-oda elszeparálva, és akkor betrappol valami zajos család, és mániákusan vakargatni akar. Persze nem csak kenguruk sínylődnek itt, papagájok rajai, meg szerencsétlen makik is, nem ugrálnak, nem vigadnak, apatikusan bámulnak maguk elé, ezt osztotta nekik a sors, talán azt számolgatják, hányezer kilométerre van az otthonuk. Nem értem. . . az állatvédelmi törvényt sem-. . . de tényleg. Ha egy kutyát megrúgnak valahol, vagy csak csúnyán beszélnek vele, a fél ország a vérét kívánja venni az elkövetőnek azonnal. Hogy ezek az ártatlan lények itt szenvednek a napon, az teljesen rendben van, biztos saját akaratukból teszik, mert világot akartak látni. És akkor ezt szabad, így. Bevallom, nem volt egy jó élmény.

A helyi temető szélén áll a kápolna, impozáns építmény, az útról jól látod, ha Kisköre és Abádszalók között mászkálsz, meg ki is van táblázva. És hát itt nyugszik Magyarország egykori miniszterelnöke, máskor pénzügyminisztere, belügyminisztere, földművelésügyi minisztere, maga gróf Szapáry Gyula. Aki egyébként nem itt, az Alföldön született, hanem Pesten, és nem itt halt meg, hanem Abbáziában, de a tartózkodási helye, birodalma meg idekötődik, ezért hát itt nyugszik ő is, öt rokonával együtt. Nem mindig tudtak igazán nyugodni, mert volt, hogy feldúlták a sírt, na nem a törökök, nem a labancok, nem a németek és nem a szovjetek, hanem a magyarok, a bitang kommunisták, kiszedték még a koporsókat is és arccal lefelé kidobták őket a kápolna elé. Szép történelmünk van amúgy. A kriptában vannak még üres helyek, várják a családot, de a Szapáryak nem temetkeznek ma már ide, szanaszét élnek a világon, már csak egy van idehaza. Erzsike (Váradi Lászlóné) meg szívesen elmeséli, megmutatja mindezt neked, csak keresd őt telefonon, örömmel várja a hívásodat, úgy érzi, ez a kötelessége!