Ugor adatlapja

A szokatlan alakú, nonfiguratív emlékmű még nem lenne elég az ötöshöz, nekem a mögötte hegyükre állított kockák tették azzá, azok a formaelemek, amik a Yad Vashem által gondozott Világ Igaza adatbázis neveit tartalmazzák, ahol azok a nemzsidó emberek szerepelnek, akik a vészben bizonyíthatóan zsidókat, ártatlan embereket mentettek valahogy. És legyünk büszkék, mert számtalan magyar ember is viseli ezt a kitüntető címet. És itt meg kell állni. Az általam ismert históriák szerint tengervér tapad a bejövő ősmagyarok, a királyok, a keresztények, a kommunisták, a nyilasok, a két világháború "hős" magyar katonái kezéhez, viszont embereket menteni csak kevesen szoktak, de vannak, igenis vannak embermenőink, nem csupa szégyenfal a történelem, valódi büszkeség is aranylángol a mocsokáradat feketéjéből. Nekem ez. Én gój vagyok, nem zsidó, másképp érzek, mint mások, ha a családfánkon mászkálok, horthysta vezérkari tisztek is akadnak, még haláltábor-parancsnok is, meg kommunista tisztségviselő, meg mellettük rengeteg holokauszt-áldozat is. A jó oldalán akarok állni, nem az idióta történelmi izmusok valamelyik külön szekerén. A jó pedig, úgy tűnik, sohasem az intézményesült egyházak, szervezett pártok oldalán áll, hanem egyszerűen csak az emberén. Itt angyallá avanzsált emberek vannak elénk mintául kivetítve. Ehhez képest semmiféle hazafiaskodás még csak a fasorban sincs.

Hogy valamivel pótoljam a dolgot, kinéztem a térképen, hogy van itt ám, volt itt ám egy Árpád-kori romtemplom, na, hát akkor lássuk inkább azt! Jelzett irányban kitéptünk a határba, ott, ahol mondta a kis navigátor, hogy itt, na ott megálltunk. De nem nagyon láttunk semmit. Aztán bementünk egy földúton valami rétekre, és kiderült, hogy ott van, de távolról nem látszik, mert csak az alapjai vannak meg. Hát de legalább az alapok megvannak. Jártam egy termékenységi táncot a falmaradványokon, ennyit találtunk, láttunk a templomból, és aztán levonultunk a terepről.

Egy "foglalt" asztalnál volt hely, de csak sokkal későbbre volt foglalva. Ebédidő már elmúlt, mégis, szinte tele volt egyfolytában. Két-három lány szolgált fel, nem túl lelkesen. Megfigyeltem azt, akivel valami felszolgáló-vendég viszonyom támadt itt átmenetileg, tulajdonképpen helyes, kedves lány volt, de volt egy rémes tulajdonsága, a száját mindig műmosolyra rántotta. Ahányszor csak találkozott a tekintetünk, és elég sokat találkozott, mert egyre türelmetlenebb voltam várakozás közben, azonnal egy mosolyra rántotta az arcát, aztán az a mosoly, ott, a szemem láttára mindig fél másodperc alatt elhamvadt, visszafásult az arc. Ez nagyon szembetűnő volt, számtalanszor eljátszottuk. Magyaros a kínálat, inkább turistás is. Erőlevest rendeltem tojással, aztán szalontüdőt zsemlegombóccal. Nagyon soká jött mind a kettő. A járdán lévő teraszról egy pirosdzsekis férfi mindig bejárt a mosdóba, kegyetlenül szenvedett, hangosan nyögött, és ezt elég sűrűn megcsinálta. Gondoltam egyszer csak szül valamit, de nem. A szomszéd asztalnál négy öregúr kiabált, az egyik kis megszakításokkal ordítva köhögött. Így képzeltem el a végstádiumos COVID-osokat az utolsó kenet előtt. Én meg mindig borzadva felkaptam a fejem, hogy hogyan lehet ilyen hangot kiadni? A leves ritka ízeltlen volt, a szalontüdő úgyszintén. Nem értem, nem rosszul volt elkészítve, nem volt nyers, nem volt túlfőtt, egyszerűen hiányoztak belőle szükséges aromaanyagok. Megeszegettem azért. De a legjobb íz az volt, hogy van csapolt Pilsner Urquell sör, az egy korsóval mindent visz! Mindent leöblít, felülír. Nem volt drága az ebéd, egy Pozsonyi úti étterem, meg az infláció és mégis azt mondom, olcsó volt. Sokat nem fogok idejárni, eddig sem tettem gyakran.

Azt hiszem, azóta nem tudunk róla. Ez a mostani és itt az egyetemisták útvonalában van, ahogy a lágymányosi campusról jönnek kifelé a Petőfi hídhoz, naponta találkozhatnak vele. Na, most ekkor ettől kedvet kapnak a szüléshez, vagy örökre megborzadnak tőle. Elnézve a szobrot, ez kétesélyes.

Kölcsönös kézfogás, az élő és a halott bolygólakó, meg az erdő fái között. Magától lebomló urnákban, agyagedényekben érkeznek a végállomásra az életből elindultak, és csendesen összeolvadnak a tájjal. Mesebeli vidék ez, a fák emberneveket viselnek, alattuk, a gyökerükben visszaforog a hamu ásványa, a fa lombjáig felviszik az erezet csatornái, levél lesz vagy kéreg, eső és nap mossa, simogatja, és átlényegül. Sok helyen friss virág volt az avarban, nem is olyan régen járhattak erre a hátramaradottak. Én meg csak úgy átsétáltam életen és halálon. Ha a fák levele suttog, emberhangokat hoz a szél. Örökmegváltás ez.

mellékelt ábrák (fotók) alapján. És akkor mi ez itt? Magasabbrendű, tiszteletreméltó egyházi művészet? Horror? Egyházgyalázás? Naiv népi műkedvelés? Vagy jó ez így, ahogy van. . . De ne mondjak ítéletet, az ő hitük, az ő ízlésük, semmi közöm hozzá. Nos, ilyen gondolatokkal távoztam a helyszínről. De szerintem egy kuriózum. . . (a hármas nem azt jelenti itt, hogy átlagos, mert egyáltalán nem az)

. de ha végvári vitéz, hát végvári vitéz. Nem nagyon ugrándoztam körülötte fényképezni, mivel nagyon be van lakva a szobor környéke, egy vendéglátóhely gyakorlatilag körbetelepülte. Hát szóval így néz ki. . De nézze meg mindenki bátran! Aztán, ami eszébe jut.

De azért még akadt ennivaló. Helyi fogyasztásra, pohárba kértünk 3-3 gombócot, én inkább a gyümölcsfagylaltot pártolom, feleségem inkább a kávés, karamellás, csokis típusokat, szóval nekem jó volt a sárgadinnye, a sárkánygyümölcs meg az eper. A sárkánygyümölcstől nem voltam annyira elragadtatva, elég műszíne és műíze volt, de hát mohó az ember gyereke. Aztán a jobbikból, a sárgadinnyéből repetáztam is, A gombócok 400 forint körül, ma már az nem drága. Kávét is ittam, ha már. . . hazafelé biztonságot ad, hogy ne bambuljak, bóbiskoljak el. Összességében nem volt rossz élmény, ajánlható!