Először odamentem, késő délután volt, bejártam a terepet, esélytelennek látszott, hogy ezt kinyitja valaki, Pedig mögötte van egy ifjúsági elvonulóhely, hát talán ott akadna valaki, aki kinyitja. Bebolyongtam az ifjúsági elvonulót, aztán a gyerekek, inkább kamaszok éppen az ebédlőben vacsoráztak, vidám baráti csevej közepette, nem volt szívem zavarni őket. Napok múlva megint jártam arra, hát csak bemegyek most már Isten fényes ege alatt valami illetékeshez, tárgyaltam egy atyával, aki a gyerekeket terelgette, az bevitt néhány irodába, aztán csak találtunk valami emeleten egy kedves hölgyet, aki ment a templomkulcsért és hozta. Kiderült, hogy még a gyerekek se látták, pedig már napok óta ott voltak. Egyből tutultak a pedagógusok, hogy nosza gyerekek, át lehet menni, meg lehet nézni a templomot! Jéé, én intéztem el nekik? Hát, átjöttek páran, aztán tipródtak zavartan két-három percig és ügyesen elszivárogtak. Rohadtul nem érdekelte őket a templom. Én meg maradtam a kedves hölggyel, meg egy másikkal, aki csatlakozott hozzánk és bejártuk a szentélyt. Jobb is volt ez így.
